Beszélgessünk a gyerekvállalásról? - (Variálós vasárnap #43)

Talán nem a legjobb az időzítés, elvégre gyereknap van, de minek várni?! A mostnál soha semmi nem lesz alkalmasabb, no és időről időre fellobbanó vita tárgya, mire való a női test és a nő maga. Olvashatunk női princípiumokról, meg hogy be kell azt teljesíteni, és egyébiránt éljenek a szülő lányok, asszonyok. Éljenek, éljenek! Ebben mind egyetértünk, csakhogy nem vagyunk egyformák! Ahogyan az anyaságnak is rengeteg arca van, úgy a gyermektelenség sem skatulyázható be egyetlen mondattal. Az okok és indokok ezerfélék mindkét oldalon, de ennyi erővel akár azon is elmélkedhetnénk, mitől nő a nő. Mert nem attól, hogy kötelességszerűen teljesíti az elvárásokat, azaz világra hozza a következő nyugdíjfizető nemzedéket.

Elismerem, borzasztó a gondolat is, de mégiscsak tegyük fel, a próba kedvéért, hogy néhányan úgy döntöttek, inkább nem vállalnak gyereket. Miután kinőttünk az asszonyi állat sorból, talán engedtessék meg nekünk, hogy magunk rendelkezzünk a testünkkel, és ebbe 9 hónap vagy belefér, vagy nem. Ha önzésnek hat is, sokan pontosan tudják, nincs elég türelmük egy gyerekhez, még magunkkal is hadban állnak. De ebben a csoportban tipródnak azok is, akik számára valamely betegség miatt nem tanácsos teherbe esni, nem beszélve azokról, akik, ellentétben a ferde pillantásoktól áldott állapotba kerülőktől, képtelen ugyanerre, dacára a rengeteg inszeminációnak és a lombik programnak.  

Az a kín, amit akkor él át egy nő, mikor minden vágya ellenére sikertelenül próbálkozik, miután hónapokig szúrta magát és vizsgálatok tömkelegén esett át, leírhatatlan. Ennél csak az mar jobban, amikor egymás után vetél el, és senki sem érti vagy tudja, miért. Persze, mondhatjuk, és nem túl empatikusan mondjuk is, túlzottan rágörcsölt, de most komolyan, hogy a csudába ne lehetne ettől a témától megfeszülni? Hús a húsodból, vér a véredből, mindennél jobban vágysz rá! Lehet ezt másként? Sorsok szövődnek, kapcsolatok mennek tönkre, miközben az élet, hisz ilyen a természete, eltántoríthatatlanul megy tovább.  Aztán az ember csak úgy feladja. Persze örökbe is fogadhatna, sok gyereknek nem jut rendes otthon, túl soknak, és néhányan meg is teszik, de ahogy minden másban, számos érintett ebben az esetben is máshogy dönt. A kérdés: vajon önzés-e az, ha az utódokon kívül másban is lelünk örömöt? És ha a társadalom érdeke, hogy szüljünk, akkor az nem azonos a társadalom önzésével? Mióta illik megvetni azokat, akik különböznek tőlünk? Mióta világ a világ. 

Azt tanultuk a család egy anyából, egy apából, és jó esetben két gyerekből áll. Tehát ebben a kérdésben, lássuk be, gyakorlatilag mindenki gyanús! Ahol csak egy van, mert önzőt nevelnek; ahol már négy van, mert az már nem normális; ahol a szülök nem élnek házasságban, mert a gyereknek csak jobb lenne; ahol két anya van, mert nem természetes – de legalább izgalmas – , és ahol két apa van, mert az csak… pfuj! Megkapják a magukét az elváltak, egyedülállók, hiszen kettő helyet képtelenség helytállni, ahol több apától született több gyerek, és ahol egy apa több anyát is szeretett, de mind között a leggyanúsabbak azok, ahol nincs gyerek. Önzők és karrieristák!

A magam részéről azt vallom, azért jó a más gyereke, mert este hazaviszik, és ettől senki sem tud eltántorítani! Ugyanakkor néhány évente eszembe jut, mégis kellene. Csak mert jó lenne, mert úgy illik, mert… Akarom és kész! Aztán találkozom az egyik barátnőmmel, ahol több is van, esetleg összefutok vadidegen visító dervisekkel az utcán, és hazajőve arra gondolok, jó ez így. Amikor ránézek egy idegen gyerekre és úgy érzem, hogy nála neveletlenebb, hisztisebb példányt nem hordott a hátán a föld, és szívem szerint ráüvöltenék, vagy, ha már itt tartunk, az anyjára, amiért hagyta ennyire elfajulni a dolgokat. És szégyellem magam, amiért haragot érzek egy néhány évessel szemben, pedig még csak nem is az ő hibája. Ráadásul a gyereknevelésről mindenkinek van véleménye, mindenki ért hozzá, és azt is megfigyeltem, igen ritkán hallani olyat, valaki jól csinálja. Nem elég, hogy a legtöbb mai szülő szétgörcsöli az egész életét azon meggyőződéstől, hogy ebben nem lehet senki kitűnő, legfeljebb közepes, a csemete a pubertás küszöbén különben is az arcába vágja, de még a környezete is azt sugallja, lehetne ezt jobban is.

És aztán ott van a babaillat, amit tuti biztos, palackozni kéne, a nevetés, a tipegő talpak, fürdetések, a hajnali ébresztők, az átaggódott vagy nevetett éjszakák, az első ötös vagy a huszadik egyes, a közös társasozás, az első éjszaka máshol, az első szerelem,  amikor vállalhatatlanul sírsz az óvodai ballagáson, vagy az első nap az iskolában, és az is, amikor a kórházi ágy mellett ülsz, és imádkozol. És mégis, egy szülő sem cserélne senkivel.  Én épp nektek, ti szorongó, igyekvő anyák és apák üzenem: hősök vagytok! Ne higgyetek el ennél kevesebbet! De…

De nem vagyunk egyformák. Sok szülő tétlenül lézeng a gyereke körül, mert nem tud mit kezdeni vele, mások ebben teljesednek ki, és néhányan, mint én, imádják a keresztgyerekeiket, de nem vállalnak sajátot.

Csak azért, hogy legyen, nem kell szülni. Kiegészítőként, a házasságra koronának sem, s mert a család elvárja meg végkép nem.  Azt a csemetét nevelni kell, etetni, ruházni, tanítani, és mindenek felett szeretni. Példát mutatni és értékekkel ellátni. Nem sikerül mindenkinek, ami nem tragédia, egy világban mindenféle embereke szükség van, de az, amilyen ütemben a szaporodnak az összetört, gyerekként megnyomorított lelkek, több mint aggasztó. Ebben a jelenben, amikor húsz év alatt gyakorlatilag egy teljesen új világ épült, még fontosabb lenne a kötödés és az összetartozás, de a család nem feltétlen vérköteléket jelent. 

Sosem fogom elfelejteni édesanyám egyik barátnőjének szavait, miszerint, ha újra kezdhetné, nem szülne. Tizenegy évesen nem értettem, így negyvenen túl már vannak fogalmaim, s bár huszonkettőként bármit megadtam volna azért, ha szülhetek, mostanra már a lelkiismeretfurdalásosom is elmúlt, amiért titkon hálát érzetem, hogy mégsem tettem. Miközben minden egyes születést tűzijátékkal ünnepel a szívem, és boldog vagyok mások öröme láttán - jóllehet édesanyám nem ilyen lányt nevelt -, nem érzem, hogy szégyellnem kéne magam. Tudom, tudom, manapság már 48 évesen sem késő, s ha így nézzük, van még bőven lehetőségem, de teljes életet élek így is, mert a boldogságnak annyi arca lehet, ahányat viselnek, és csak mi dönthetünk arról, melyikért nyújtjuk a kezünket. Ennyi évesen világosan látom, ha gyereket vállalnék, nem azért tenném, hogy kitöltsem az űrt a szívemben, vagy hogy megfoltozzam a szétzuhanó kapcsolatomat, hanem azért, mert tudom, jó anya lennék.

Talán az a baj, hogy az én generációm már túl sokat gondolkodik, a gyerekvállaláshoz pedig alapvetően nem kéne. A szüleink sem vártak, nem is volt mire, az átkosban látszólag mindenkinek ugyanazok a lehetőségek jutottak, valójában ugyanazok a lehetőség nélküli életek, és ők boldogan vállalták a felelősséget. Mi erre már nem vagyunk képesek, de hogy ez kinek a hibája, megfejteni szinte képtelenség, hiszen egyszerre mindenkié és senkié. A döntés azonban a sajátunk, és ezt illik tisztelnünk, még akkor is, ha nem feltétlen értünk egyet vele.