Dirty Dancing 2017

Amikor megláttam, hogy tv film feldolgozást kap, csak azt tudtam mondani: Édes Istenem, miért?! De most tényleg, miért?! Aztán azt olvastam, hogy megtudhatunk valamit a szereplők utóéletéről, és végül is ez volt az a csali, amire ráharaptam.

A történet ismert, Az 1963-ban járunk, amikor Baby családjával együtt nyaralni indul, és az üdülőhelyen a véletlenek összjátékaként együtt táncol, majd beleszeret szép nézésű, vagány táncoktató Johnnyba.

Rólam az a tévképzet él, hogy nem szeretem a romantikus dolgokat, ami persze ebben a formában nem igaz. Szeretem én, csak igen keveset, hiszen minden egyes darab ugyanarról szól, de komolyan, és igazán kevés könyvet írtak, vagy filmet készítettek el úgy, hogy kiemelkedjen az átlagból. A Dirty Dancing azon kevés film egyike, ami a kliséssége ellenére is örök szerelemmé vált, és bevallanom, évente egyszer biztosan megnézem.  No nem a történt taglózott le ennyire, viszont Patrick Swayze csípőmozgása, billegő járása, rossz fiús attitűdje 15 éves korom óta elkísér. Jóllehet ezt az elvárást bitang nehéz átugrani, szinte lehetetlen, mégis adtam egy esélyt.

A tv filmekkel szemben mindig kisebb az elvárás, ki tudja miért, mindenesetre a szereposztás parádésra sikerült, a főszereplőket leszámítva. Már az első képeket látva erősen értetlenkedtem, mert mégis ki a csuda Colt Prattes és Abigail Breslin? Ki volt az a fél vak és idióta, aki nekik adta miden idők egyik legironikusabb párjának szerepét?! A srácban nincs semmi, ami megmozgatna, szegény lány meg úgy néz ki, mintha baltával faragták volna. És ez a kisebbik baj, de semmi kecsesség nincs benne. Totálisan érthetetlen!

Nagyjából fél óra után ki akartam kapcsolni, kikaparni valaki más szemét - sosem voltam öncsonkításra hajlamos -, és forró ólmot önteni néhány fülbe. Ebből, ha más nem is, az kiderül, mazochista vagyok, mert csak tovább küzdöttem. Majd az 55. percben azt vettem észre, már nem ugyanazt a filmet nézem. Adódik a kérdést, ha nem ugyanazt, akkor egy másikat? Mégis ki indította el?! És mikor? Mert nem vettem észre...
Az az igazság, hogy dühítettek az egy az egyben átmásolt, és nagyon pocsékul előadott jelentetek, csakhogy feltűnt valami különös, az egész filmet megtöltötték apróságokkal. Olyan érzelmekkel, hátér történetekkel, kicsiny drámákkal, jellemvonásokkal, sőt, jellemfejlesztő háttérrel, ami az eredeti filmnek sosem volt sajátja. Abigail Breslinnek borzasztóan rossz tartása van, és alkatilag sem alkalmas Baby szerepére, Colt Pratters egész megjelenéséből hiányzik Swayze könnyedsége, de hirtelen már nem idegesített, mert ugye egy másik filmen ültem.

Értékelni kezdtem azt a történetet, azokat a morzsákat, amik ismeretlenek voltak, Baby szüleinek drámáját, Lisa kiállását önmagáért, és aztán előkerült a faji kérdés is. Ezek a szálak különleges színt nyújtottak, s egy ponton egyenesen ellopták a showt. Átmenetileg ugyan, mégis minden jel szerint megörülhettem, Jonny hirtelen Jonny lett, az eredeti sztorihoz hozzá adva néhány igazi rossz fiús részletet és egy motort, Baby meg már majdnem ... , de csak majdnem. Őt nem feltétlen a segíteni szándék hajtja, amikor megszerzi a pénzt, és ettől meglepő módon emberivé teszi a karaktert, ugyanakkor fura is, mintha a mai világban elképzelhetetlen lenne az önzetlen tett. Nem nagy dologra kell gondolni, mégis ott az érdek. És én vagyok az, aki ezt utoljára mondhatná - igaz, nem is jelentkeznék egy ilyen szerepre -, tánc tekintetében, egy két kellemes pillanatot leszámítva, igen gyenge. A legtöbb karakter fele olyan sarkos nem lett, mint eredetijeik, ezzel lágyítva, cukrozva a sztorit.

Ennyivel hosszabb játékidőt nehéz megtölteni zenével és tánccal, nem is sikerült túl jól, ezért mindkét típusból találhatóak újak, látványosak, és természetesen néhány modernizálás. Nem állítanom, hogy minden esetben jót tett a feldolgozás, de mivel újra fel is énekelték a dalokat, nem hangzanak idegenül. S mindeközben néhány szereplő is - ha már egyszer a Hamilton koreográfusai is belenyúltak a dolgokban - dalra fakadt. Ami pedig a végét illeti, nos, két vége van. Az egyik A TÁNC, meg hogy Baby-t senki sem ültetheti a sarokba. Erre persze nincs alapom, rosszmájúan mégis azt hiszem, Breslin nem tudta volna elropni, helyette Pratters végzi a munka nehezét. Nos... több izomerővel. Ez aztán nem okozott gondot, mert  bár egyszerűen nem lehet olyan jó, mint elődje, hivatásos táncos, élégé rendben van. Azért az mégsem járja, hogy az i-re a pontot ferdén tegyék fel! Vagyis, az i mellé tegyék, na!

Aztán a legvége... Az annyira várt, mi történt aztán sztori szó szerint megszakította a szívem. Korábban sosem járt az agyam azon, mi lett a szereplőkkel utána. A történet számomra kerek és egész volt, s nem tudom, mit is vártam, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy gondolkodom rajta. És itt felmerült a kérdés, most ezt kellett-e?A válasz szinte biztosan: nem! Nekem legalábbis nem, valahogy mégis illett a képbe.

Állítólag három órás, én csak 2 óra 10 perces verziót találtam belőle, és arra jöttem rá, hogy a film második felét, és higgyétek el, én lepődtem meg ezen a legjobban, élveztem. Az elején elvesztek a részletekben, aztán néha olyan érzésem volt, mintha egy színpadi darab lenne, egy gyengébb musical, ennek ellenére egyszer abszolúte nézhető, laza kis szórakozás. És sokkal jobb is lehetett volna, ha újra kasztingóljak a női főszereplőt.

6/10