Agatha, én, meg a perverzió

Már régóta tervezem ezt a beírást. Az egyik kedvenc ponyva írómról van szó. Agatha Christie-ről. Gyerekként faltam a könyveit és most, felnőttfejjel is újra és újra előveszem azokat.

Nem szeretnék belebonyolódni az adatok tömkelegébe, millió oldalon elérhetőek, és nyilván összeszedettebbek, mint amit én tudnék produkálni. Inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mit jelentett nekem. Mit jelent ma is.

Rólam köztudott, hogy az ízlésem igényelne néhány hatalmas pofont, csak miheztartás végett, de igazából nem bánom, hogy nem állt felettem senki, amikor a polcról leemeltem az első könyveket. Messze nem voltam még tizennégy. Mindösszesen kilenc évesen kaptam rá az olvasás ízére, és  Drakula után egyből a krimikre vetettem magam. Tudom, hogy nem kimondottan nekem való irodalom volt, de a mesék nem nagyon kötöttek le. Ilyen erős kezdés után nem is csoda.

Persze, mindenről a bátyám tehet, hiszen az a néhány év, ami a javára írható, pont elegendő volt ahhoz is, hogy hozzáférjek sokféle irodalomhoz.  Sci-fik, krimik, thrillerek, kaland -és, kémtörténetek, képregények. Micsoda csodás bőséget kínált gyermeki elmém számára!  Szinte tobzódtam a lehetőségekben. Már akkor megmutatkozott könyvoholista természetem. Igyekeztem minden magam köré gyűjteni, és előszeretettel jelentettem ki egy könyvről, hogy az enyém. Akkor is, ha nem volt az. Felénk ugyanis nem volt divat a zsebpénz, és könyveket azokban az időkben csak a szüleink vettek. Kicsire nem adunk, nagy meg ugye nem számít.

A fiatalabbak biztosan nem emlékeznek rá, de amikor én voltam gyerek, hétfőnként nem volt adás a tévében. Tudom,  ez hihetetlenül hangzik, de ezek a hétfők lehetővé tették elmélyülésemet a könyvek világába. Nem voltunk egy társasjátékozó család. A szüleim reggeltől estig dolgoztak, sokszor 3 műszakban is. A bátyámmal néha kártyáztunk, próbált megtanítani sakkozni, de kiderült, nem elég maszkulin hozzá az  agyam. Volt Gazdálkodj okosan-unk, de azt halálra untam. A biciklizést nem nekem találták ki, tanulni sosem szerettem - kevés siker ért benne, később persze kiderült, miért -, a diavetítőből már kinőttem, és bár volt néhány babám, leginkább csak a hajukat szerettem levágni. Szóval sok szabadidővel rendelkeztem, amit ki kellett tölteni valahogyan. Az egész családom sokat olvasott. Hétvégenként, mindenki teljes csendben elvonult egy sarokba. Nálam viszonylag későn bontakozott ez ki. Már betöltöttem a kilencet. A bátyám, aki mindenben első volt, így születésben is, hatévesen karácsonyara könyveket kért. Én biztos későn érő vagyok.

Tehát a krimik... Már nem emlékszem mivel kezdtem, de egy Hercule Poirot történet volt és 
nagyjából olyan hatással volt rám, mint egy farba rúgás. Egyből elvarázsolt, magával rántott és beszippantott a piperkőc belga, a bajszával és a fennhéjázó modorával.  Irigyeltem a szürke agysejtjeit és arra vágytam, hogy így átlássak mindent. Aztán persze jött Miss. Marple (Jane néni), és végérvényesen elvesztem. A kotnyeles öreglány, akinek folyton- folyvást eszébe jutottak a dolgok, aki előszeretettel skatulyázott be mindenkit, és aki rászolgált volna egy alapos  dorgálásra, mer' ugye mások dolgába ütni az orrunkat, igen csak csúnya dolog, kitöltötte az űrt fiatal, fogékony agyamban.

Egy idő után azt vettem észre, hogy magam is tipizálom az embereket.  Figyelem, hogyan viselkednek, mit mondanak. Büszke voltam arra, amit csinálok, és amit látok.  Azt hittem ettől jó emberismerő leszek.  Persze nem volt igaz és most sem az, mégis olyan jó játék volt.  Édesanya jött, hogy lámpaoltás, mivel zseblámpával nem rendelkeztem, a kislámpámmal költöztem be a takaró alá. Kockáztattam a túlmelegedését, amiért nem dicsértek meg, de mindig nagyon izgalmas volt a könyv.

Később már nem csináltam belőle ügyet. Szóltak, én meg nem oltottam lámpát. Lassan mindenki hozzá szokott, hogy éjszakába nyúlóan olvasok, és inkább nem alszom. Nem örültek neki, de mivel a szomszédban a testvérem is ugyanezt tette, nem tehettek ellene semmit.

Rájöttem, hogy inkább bagoly vagyok, mint pacsirta, és nem tudok elaludni, amíg nem fogják el a gyilkost.

Az első könyv, ami nem tetszett a krimi királynőjétől, az a Tíz kicsi néger volt.  Azt hiszem, nem voltam megérve rá. Ahogy a többire sem, de azokban a képlet viszonylag egyszerű volt. Jön a gyilkos, gyilkol (ha szerencsém van, többször is), majd elkapják. Ez volt az első könyv, ami elgondolkodtatott az úgynevezett morális kérdéseken, és amit  olyan 10 évesen nem tudtam feldolgozni. A bűn az bűn. Tiszta sor! Itt mégis egy kicsit megakadtam. Szabad-e gyilkolni az igazság nevében? Addig csak azt hittem, önös érdekből "lehet". Vajon ez a nagy emberbaráti cselekedett nem önös érdek? Nem láttam át a regény zsenialitását. Bizonyára nem véletlenül jelölik őket korhatárral.

Felnőtt fejjel olvastam újra, már Tíz kicsi indián címmel. Ismét éreztem ama bizonyos altáji megbillentést.  Nem értettem, miért nem kedveltem korábban. Hiszen a nő egy lángész! Persze, azóta sokan ellopták az ötletet, és a modern időkben talán nem is maradna észrevétlen egy ilyen kísérlet. A helyszínelők (a CSI, meg a CSU, na meg CS izé), bizonyára szétszednék a helyet és megtalálnának miden apró kis bizonyítékot.  Akkoriban azonban szokatlan és kolosszális volt, csak úgy, mint sok egyéb "gyilkossága".

Szóval mit köszönhetek Agathának? Hát, nem tudnám elkövetni a tökéletes bűntényt, de a kreativitásom alapjait ő tette le. A ponyvák  istennője lassan klasszikusnak számít, gyermekkoromban azonban csak egy albatrosz volt a jele. Soha nem merültem volna el ennyire a betűk szeretetében, ha nincs ő, hiszen Drakulából csak egy van, az ő könyveiből rengeteg!

A régi példányok lassan elkoptak, elkezdtem tehát előröl beszerezni őket. Van olyan regényem, ami több példányba is megvan, én mégis hűségesen elolvasom az összes darabot. Kötve hiszem, hogy megváltozott a gyilkos személye, de mindig van egy -egy mondat, amire rácsodálkozom. Hát nem remek könyvet írni a számomra? Mindent triplán olvasok, és folyton meglepődöm. Vagy, lehet csak a memóriámmal van baj...

Mostanra gyakorlatilag minden műfajt kedvelek. Kényszeresen falom a betűket. Szépirodalom, fantasy, ifjúsági irodalom, krimi, ezotéria, kalandregények, horror történetek, thrillerek, és ha muszáj, romantikus irodalom is, de ez utóbbi esetében minimum elvárás, az egy vámpír, esetleg agyra éhes zombi. Az alatt nem és nem!

Kijelenthetjük, hogy szenvedélyesen szeretek olvasni, de amit igazán imádok, azok a szűz könyvek. Van bennem valami perverz öröm, amikor kinyitok egy kemény fedeles kiadványt. Hallom, ahogyan a gerince megroppan, először életében, és megérzem a festék illatát. Ezért nagyon ritkán veszek használt könyvet. Talán sznobizmus, talán fétis, de érezni, ahogy a lapok az ujjbegyedhez tapadnak és tudni, hogy senki nem érintette őket rajtad kívül, felér egy kisebbfajta gyönyörrel.

Nem is akarok meggyőzni senkit arról, hogy nem vagyok furcsa, de alapszabály, ha adok is kölcsön könyvet, felírom kinek. Nálam nem fordulhat elő olyan, hogy valaki eltűnik, eltűnhet egy könyvemmel. Legfeljebb fejvesztés terhe mellet.

Ami viszont biztos, az én csodás kalandjaim kilenc évesen kezdődtek, Agatha Christie-vel. Nektek mi volt az első( igazából a második)? Vagy még mindig vártok az igazira?