Szemfogasnak áll a világ

Ez az eset tavaly nyáron történt. Kivételesen semmiféle szempontból nem vettem részt az eseményekben. Ártatlan szemlélő és szórakozó voltam csupán. Üdítő az efféle változatosság.

Némi előzménnyel kell kezdjem, talán hosszú, de csak így lesz érthető néhány dolog. Professore barátom hazalátogatott, majd néhány hét elteltével apukája követte. Sosem járt még kicsiny hazánkban, de nagy szerelmese a magyar történelemnek, így összekötötte a kellemeset a hasznossal.

A problémák már a kommunikációval elkezdődtek. Apuka ugyanis beszél öt különböző nyelven, de sajnálatosan a magyar nincs köztük. Egyből azzal nyugtatott, hogy az én angolom biztosan jobb, mint az ő magyarja, és ezzel ugyan nem oldott meg semmit, viszont kénytelen voltam elismerni, hogy jogos a pont.

Tehát elkezdtünk ismerkedni egymással. Nagyon érdekes történeteket mesélt, amiket szerencsére nagyrészt meg is értettem. Tényleg nagyon jól szórakoztam abban az időben. Professore barátom látva, hogy kialakult egy fajta szimpátia köztünk, még akkor is, ha  a kommunikáció pöttyet döcögős volt ( mármint apuka mesélt én hallgattam), örült neki, ha szervezünk közös programokat. Így esett, hogy apukával elmentünk szabadtéri színházba, operába, vacsorázni, csak kettesben, és amikor közös F1 nézésre hívott, ő főzött és kísért el a buszig.

Természetesen a fiának is meg kellett felelnie a szülői elvárásoknak, ezért kirándulós, nézelődős programokat tervezett, amikre néha engem is meghívott. Az indok, fergeteges személyiségemen kívül, hogy én legalább tudok beszélgetni(Értsd: hallgatni. A végén igaza lesz egyeseknek. Nagyon jól beszélek angolul csukott szájjal.) apukával, valójában alig várta, hogy lelépjen tőlük. Az esetek kétharmadában, illedelmes pudlikként követtük.

Nos, egy ilyen alkalommal Esztergomba tartottunk Bazilika nézőbe.

Igazán csodás, forró nyári napnak néztünk elébe, midőn reggel nyolckor találkoztunk a kikötőben. Bölcs előrelátásról tettem tanúbizonyságot, amiért nagy pakkal jelentem meg. Némi elemózsiát és innivalót ciggőltem az útra. A terhemet természetesen átvették a fiúk, majd együtt felszálltunk a sétahajóra.

A nevére már nem emlékszem, de nagyon csalódtam, hogy a gyerekkoromból ismert hét törpe névvel elhíresült járműveket átkeresztelték. Olyan mókásak voltak. Különösen Szundit élveztem, mert árral szemben valóban egy örökkévalóságig tart az út.  Nem csak egyszer lehet elaludni közben.

Mire felnyomakodtunk  a hátsó fedélzet teljesen betelt.  Szomorúak voltunk, mert az a rész legalább fedett volt, ezért az orrban ültünk le. Azon a hétvégén voltak a Visegrádi palotajátékok is, amiről persze megfeledkeztünk. Csak úgy ezerrel voltak többen az átlagos létszámnál. A nap teljes erővel tűzött. Olyan öt perc alatt leégtem. A hipó reklám, aki én vagyok, viseltessé vált, így, miután a kedves barát lelépett, apukával pedig már kihallgattuk a mögöttünk ülő amerikai nők csacsogását, átköltöztünk a hátsótraktusba.  Professzore valahol kóválygott. Legalább vagy félórája ott ültünk, mire megtalált minket, de ismét nem maradt. Elgondolkodtató, mi folyhat egy ilyen kiránduláson. Mindig akad valami érdekesebb...

Nos, üldögéltünk, a fülledt levegőjű, árnyékos és iszonyat meleg helyen, hiszen csak középen találtunk szabad padot, ahol még a menetszél sem hűtött, és egyszer csak azt vettem észre, mindenki egy pontra figyel.  Nem emlékszem ki látta meg előbb, apuka vagy én, de az biztos, a reakcióink egyformák voltak.

A párocska a húszas éveinek elején járt. A fiún hosszú fekete nadrág volt, fehér, klasszikus buggyos ujjú ing, v alakú kivágással és majdnem derékig ért a  sötétbarna haja. A lány boszorkány cipőcskében topogott, bokáig érő fekete szoknyát, hófehér selyem blúzt, alatta fekete melltartót viselt. A haja rövidre  vágva göndörödött  feje tetején. Már így felöltözve is feltűnést keltettek volna, de volt valami sokkal megdöbbentőbb a rekkenő, agyvizet forrasztó melegben.

Két centis agyarak lógtak ki  a szájukból. Nem azok a guszta, filmes fogacskák, melyek karcsúak, íveltek, gyöngyház felszínükön megcsillan a fény és jóleső borzongás fog el láttukra.  Nagyok voltak, egyenesek és sárgák. Rémisztően csúnyák.

Az állam, amolyan Tom és Jerrysen koppant a fapadlón és a minimum, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az én különcségem belülről fakad, ránézésre nem látszik. Talán velem nehezebb a helyzet, mert némi idő kell, míg felfedezik a problémákat. Ellenben ők  örökre beégtek a retinámba. Még most is látom az arcukat.

- Szerelmes vagyok - sóhajtottam fel, lágyan, szemérmesen. Apuka nevetett. Próbáltam elmesélni neki, hogy képzelje csak el azt a pillanatot, amikor hazaállítok a sráccal. Édesanyám dob egy hátast és mikor magához tér rögtön kitagad. Tetszett neki.  Bár azt is hangsúlyozta, hogy New York utcáin sokkal cifrábbakat is látott, de az elkövetkezendő két és fél órában(lehet volt az három és fél is), rendkívül jó témát szolgáltattak.

Engem személy szerint, csalódás ért. Nem azt vártam, hogy felpattanva vérengzeni kezdjenek az utasokkal tömött tutajon, de azért arra odafigyelhetek volna, hogy csak piros italokat fogyasszanak.

Apukával egyetértettünk abban, hogy rém illúzióromboló, ha a vámpírok söröznek(Amikor meggyszörp és bor is van a világon.). Ráadásul kétliteres műanyag flakonból. Az sem tetszett, hogy dohányoznak. Én már csak ilyen régimódi vagyok. Aki nem lélegzik, ne slukkoljon!

Mikor kimentem a mosdóba, ott is róluk beszéltek. Alibisétálok jártak körbe és karikába, miközben jól megbámulták a kis vérszívókat, úgy téve, mintha véletlen pillantottak volna arra.

A kedvencem egy magam korabeli nő volt, aki a fiúval ült egy sorban (Mátkája az előző sorban foglalt helyet, majd lábait átszuszakolva a pad keskeny résén, szembefordult vele.). Valahányszor fel kellett kelnie a helyéről, mosdóba vagy a szemeteshez menet, csak őket nézte merően. Nem figyelte mit csinál, merre halad, csak a párocskára koncentrált, oly tiszta gyűlölettel, amilyenhez foghatót még soha nem láttam.

Az a nap több tanulságot is tartogatott, velük és nélkülük egyaránt. Egy idő után már nem a szemfogas duót, aka szúnyog kórust figyeltük, hanem a környezetük reakcióit. Rettenetesen jól szórakoztam és nem kérdés, hogy ezért én magam is rettenetes vagyok.

Magamban adtam egy pacsit a polgárpukkasztásért, valamint a srác sárkánykarom gyűrűjéért. Szép darab volt. Fájt rá a fogam, bár nálam valószínűleg csak a polcon állna, mivel semmiféle gyűrűt nem viselek.

A teljességhez hozzá tartozik, hogy nagyon élvezték a figyelmet. Mikor felszálltak a haverjaik, népi összeborulás vette kezdetét. Kiderült, hogy nekik is meglepi volt az agyaros kunszt, és eszeveszett fényképezgetésbe kezdtek. Itt megjátszották a kötelezőket. Úgy mint:

" Elfelejtettem mondani, hogy nem látszom a fényképen!

Fokhagyma volt azon a húson?

Eltennéd a keresztedet?

Néha jól esik más vérét szívni.

Inkább nem ülnék a napra."

A legmeglepőbb, hogy látszólag a vampok párban voltak, a lány mégis azonnal rárepült az újoncok közül, az  egyik kicsit idősebb pasira, aki minden látszat szerint teljesen normális volt.  A mosoly, amivel egymást méregették, azonban nem volt az. Vagy ő lett az aznapi vacsi, vagy agyaras barátunkat dobták.

Mindenesetre elmondhatom, már ilyet is láttam, és apuka is elmondhatja, a magyarok épp olyan őrültek, mint az amerikaiak.

Hogy egy régi kolleganőmet idézzem: „Édes Istenem! Hát, hová jutott ez a társadalom?”

A gödör alá kettővel, de a többség legalább élvezi.