Eszti néni apró

Eszti néni üdítő színfoltot jelentett a mindennapokban. Máséban! Engem valahogy idegesített, azt azonban mindig nagyon szívesen hallgattam, ahogyan mások meséltek róla. Valahogy viccesebb a történet, ha nem a bőrünkön kínlódik.

Nagyon hamar világossá vált, hogy a nénivel valami baj van. Legalábbis számomra. Hogy a házban lakok mikor jöttek rá, azt nem tudom. Lévén, hogy valamikor gondnok volt (és munkásőr, de ez most mellékes), sokan ismerhették. Többen, mint akik együtt éltünk vele, és merem állítani, hogy az egész kolóniában derültséget okozott.
Nos, kibicnek semmi sem drága!

Már a találkozásunk is rendkívüli volt. Pár napja laktam itt és azzal az eszmével rögződtem meg (hi-hi), hogy illik bemutatkozni. Illik, vagy sem, valahogy nem jött össze. Soha senki nem tartózkodott otthon, ha igen, süket volt, mint az ágyú. Ezért feladtam a próbálkozást és azzal szórakoztattam a nagyérdeműt, hogy random mód mutatkozzam be a lépcsőházban azoknak, akik épp fáradtan készültek neki vágni gigantikus bevásárlószatyraikkal a négy emeletnek.

A dolog meglepő módon működött. Tucatnyi alkalommal cseréltem nevet és kézrázást. Csak mellékesen jegyzem meg, vissza kéne hoznunk a divatba a névjegykártyákat, mert két név maradt meg az összesből.

Egy ilyen alkalommal teljes gyanútlanul botlottam bele Eszti nénibe. Este volt, sötét is, épp tartottam valahova ő pedig haza érkezett egy anyag, kis virágokkal tarkított, barna táskával, aminek a füle megfeszült ugyan, de nem tűnt különösen tömöttnek.

Egész életemben arra neveltek, hogy az időseket tisztelnem kell, amit szintén vissza kéne hozni a divatba, és ezért nem hirtelen ugrottam elé (szívinfarktus veszély), hanem már messziről köszöntem, mosolyogtam. Tudok én elbűvölő is lenni, ha akarok. A néni a korlátba kapaszkodva forgolódott, úgy keresett, pedig nem mondhatnám, hogy mellém lehet nézni.

Elé léptem és akkor vettem észre a kis zsemlemorzsa hordócskát, ami valamikor alighanem tacskóként látta meg e világot. Blöki neve ismeretlen, kutya élete volt, béke poraira.

Tehát udvariasan bemutatkoztam, mire a néni közölte, ő Eszti néni, és mint ha ez elegendő információ lenne, egyből belecsapott az élettörténetébe. Egy darabig hallgattam, majd mivel rájöttem erős késébe vagyok, elnézést kértem és elköszöntem. A néni kis ősz fejével kedvesen mondta, mennyek csak, majd fellépett a lépcsőre. A táska diszkrétnek nem nevezhető módon megcsörrent. Mit csörrent, kondult!

A nénike, aki alig ért a mellkasomig és idősebb lehetett, mint nagyikám, elpirult, majd csak úgy foghegyről oda vetette.
- El ne törj! A papának kell a bora.
Csodálkoztam csendben és erősen úgy ettem, mint aki nem is hallja az egészet, a néni azonban elkezdte igazgatni a rejtett készletet, így kiderült van ott egy-két kétdekás is. Hohó! A néni jó arc, gondoltam, hiszen iszik! Na, ja! Ritkán tévedtem nagyobbat!

Azért azt el kell ismerni, viszonylag jó helyzetben voltam. A véletlen találkozások kétharmadát elkerülhettem némi odafigyeléssel. A maradékot meg kibírtam valahogy. A közvetlen szomszédok viszont… Finom leszek, és csupán annyit mondok, ráfaragtak!

Ezek a történetek az egyik közvetlen szomszédtól származnak.

Húsvét hétfő volt az a nap, amikor a család, csomagokkal felpakolva végre hazaérkezett. Mivel este volt és a napot utazással töltötték, csomagolás és pakolás helyett vacsorázni kezdtek. Megterítettek, felvágták a kenyeret, sült hús és savanyúság került az asztalra, majd leültek. Vidáman nevetgélve beszélték át az elmúlt napok eseményeit, minden vágyuk az ágyuk volt. Már majdnem jóllaktak, amikor hirtelen a semmiből, dörömbölés és kiabálás ütötte meg a fülüket.

A házépítési sajátosságok miatt, közös fal a szomszéddal mindösszesen a fürdőszobában húzódott. A családtagok tehát, kíváncsi libasorba rendeződve, kivonultak a folyosóra.

Néma csend fogatta őket, majd fél perc hallgatózás után, a szomszéd bejárati ajtaját kezdte döngetni valaki, belülről kifelé. A hang eltéveszthetetlen, a stílus irodalmi volt.
- Engedj be te büdös k…va! Nem hallod! Tudom, hogy itt vagy te str…ci! Ennél a k…vánál vagy?! Engedj be!
Tehetetlenül tébláboltak mindhárman. Elkezdtek csöngetni, kopogni, de a szapora tenyércsattogástól, na meg a folyamatos visítástól, reménytelennek látszott próbálkozni is. Némi ácsorgás és te édes Istenemezés után, visszavonultak a lakásba, ahol magukra zárták az ajtót.
Talán, a történet ezen pontján hívtam volna ördögűzőt.

Egy másik alkalommal csak a családfő és a gyermek tartózkodott odahaza. A férfi rendkívül nyugodt természetű, halk szavú, akinek egyetlen egy dolog szent és sérthetetlen, az esti híradó. Az idő közeledtével újságját félrerakta és bekapcsolta a tévét. A főcím kezdődött, feltette a lábát és várta az első hírt. Hirtelen elment a tévé. Se kép se hang, csak sötétség. Összehúzott szemöldökkel emelkedett fel a fotelból, mikor megjelent a gyerek és reklamált, hogy elszállt a gép. Áramszünet állapították meg, miután az égők sem reagáltak a kapcsolok mozgatására. A kismegszakítók normálisnak látszottak. Az ajtón kívülre felszerelt automata felé vette az irányt. Keze már a kilincsen, s lőn világosság.  Megnyugodva ereszkedett vissza a kényelmes fotelba.  A híradó ugyan ment néhány perce, de legalább nem marad le a többiről. A mosolya nem tartott sokáig. A képernyő feketére váltott, a gyerek méltatlankodott, ő pedig az ajtóhoz trappolt és feltépte.

Eszti néni, mint riadt őz pislogott rá, kezével a kapcsolószekrénybe matatva. A férfi háta mögül felbődült a tévé, előtte pedig a néni, aki bizonyított tényként vicsorogta:
- Az én áramomat lopják! Tudtam!
Bár az ideg már határozottan felgyűlt, emberünk megkísérelte nyugodtan elmagyarázni a kalózkodó néninek, hogy az ő villanyórájukat kapcsolgatja. A sajátja pedig alatta van, de az észérvek süket fülekre találtak. Eztán átkiabálva a rikácsolást, közölte a nénivel, ha hozzá mer nyúlni a villanyórához, ha csak megközelíti a dobozt, eltöri kezét-lábát, majd az így ledorongolt asszonyt óvatosan megemelte, berakta a néni tulajdon előszobájába és rávágta az ajtót.

A megszeppent szomszéd aznap már nem jött ki lakásából, csak a később hazaérkező, az erkélyen virágot locsoló feleségnek kiabált át panaszkodva. Aki szerint meg jobban járt, amiért ő még nem volt itthon.
Amit még a féktelen jókedven kívül éreztem (hülyére röhögtem magam, amikor mesélték), a határtalan megkönnyebbülés és hála, amiért még két emeletet húztak közénk.

Nektek vannak jó szomszédaitok? Hát rosszak?