Eszti néninek meglehetősen hányatott élete volt kicsiny közösségünkben. Szilárd véleményem, hogy alulértékelték, de persze nem élveztem volna, ha a közvetlen szomszédságomban ver tanyát. Természetesen ez ebben a formában pontatlan információ. Valójában én később kerültem be ebbe a teleregénybe. A lakótársak már hosszú évek óta élvezték. Nekem csupán a lehullott morzsák jutottak. Még ebben az esetben is az a kétemeletnyi különbség volt a minimum távolság, ami számos esetben kevésnek bizonyult.Mondjuk, ha a pincében lakhatott volna, külön bejárattal, akkor senkit sem zavar, és ha néha, random módon, feldobja társadalmi életünket, meg is köszöntük volna.
A feltételes módban az az érdekes, hogy nem létezik. Legalábbis olyan történetek tükrében, amik megestek, és ilyenformán Eszti néni szerves részévé vált életünknek. A legtöbb esetben pedig mindent éreztünk, csak hálát nem.
Az találkozásaink kétharmadában nem ismert meg. Az jó, mondhatnátok, de ne tegyétek, mert ez azt jelentette, hogy előröl kezdtük az egészet. Újra és újra! Mindig ugyanazt.
Hihetetlen harag ébredt bennem a fia iránt. Ott volt ez a szerencsétlen öregasszony, akinek jó ideje elköltöztek otthonról, akinek már rég gondnokság alatt lett volna a helye, és a kutya sem törődött vele. Hallgattam, hogy ismételten felfedezett a plafonján egy beázás foltot, tévesen pókhálónak asszociálta, majd a látogatóba érkezett csemetét kérte meg, hogy szedje le. A fiú felvilágosította, hogy az beázás. Ezért felrongyolt a felette lakóhoz (igen, f.l, aki leakarta ba...ni a földszintre). Verte ott az ajtót, pénzt követelve. A folt már vagy ötéves volt. Még akkor ki is fizették az okozott kárt.
F.l. marha pipa lett és nem akart fizetni, Eszti néni erősködött. Ennek megint az lett a vége, hogy:
- Takarodj, te vén kur...a!
- Fel fogom jelenteni!
- Jelents fel, baz...eg! - és a néni orrára vágta az ajtót.
Ez különösen jó móka volt, mert félévente megismétlődött. Az akciókat megelőző éjszaka álmodott valamit az öreglány és kezdték a kiabálós, szidós, anyázós táncot.
F.l. fontos céltáblává vált a néni őrületének. Nem ő volt a kizárólagos, de az ötvenpontos, hogy úgy mondjam.
Tavaly nyáron gyanútlanul kiléptem a lakásból, velem volt Professzore barátom, aki még sosem találkozott a nénivel, ezért mikor meglátta a pöttöm, törékeny, csupa ősz mamikát, aki a kezében jókora táskákat tartott, előzékenyen oda pattant, hogy segítsen neki kinyitni az ajtót. Majd automatikusan nyúlt a keze, hogy átvegye a csomagokat.
Még időben elmartam a csuklóját és halkan szűrtem a fogaim között: nem!
Más esetben én lennék az első, aki ugrom, de pontosan tudtam, hogy ha segítünk neki, megkér még erre-arra, beszél megállás nélkül, sosem szabadulunk tőle. Márpedig időre mentünk. Tisztában voltam vele, ez rossz fényt vet rám, a barátom nem igazán értette szívtelenségem okát. Hiszen, abban a kérdésben, hogy a társadalom gyalázatosan bánik az idősekkel, egyező álláspontot képviselünk. Én meg láthatólag nem is nagyon akartam megmagyarázni. Ekként esett, hogy aznap a néni egyedül vitte vissza az üres borosüvegeket.
Azon egyharmad alkalom volt, amikor megismert és szerintem lesett az ablakából. Amikor hazaérek rögtön kinyitom az oldalsó ajtót, kimegyek és locsolgatom azt a tíz cserepemet. Eszti néni éppen oda látott és legnagyobb félelmem látszott testet ölteni, mikor néhány perc elteltével elfoglalta helyét a lábtörlőmön.
Pókösztönöm nem jelzett, ezért este ki is rúgtam, gyanútlanul feltéptem az ajtót. Szép rács van előtte, nem féltem a rablóktól.- Csókolom - köszöntem, mert már nem volt mit tenni.
- Drágám, nálad van víz? - hangzott az ésszerű kérdés. Jogos volt a remény, a néninek most tiszta pillanata van.
- Igen - feleltem tömören. Nem kell fellegesen smúzolni.
- Akkor megint ő volt.
- Kicsoda?
Természetes kíváncsiságom fog majd egyszer a sírba vinni. Nekem mindig mindent tudnom kell. Már háromévesen szétszereltem a bátyám játékait is, mert a lendkerék teljesen elvarázsolt. Ha nem jött szépszerével, hát a járdaszegély kisegített, mint mindig kézre eső, alkalmas szerszám. Nem csodálatos dolog az eszközhasználat?
- A felettem lakó. És... és a közös képviselő.
Ez váratlan fordulat volt. Meg is lepett rendesen. Annyira, hogy azt is megtudakoltam, mit tettek.
- Közösen csinálták. A k.k. is benne volt. Lopják a vizemet. Már az egész ház az én áramomat használjam és most lopják.
- Mit tetszik mondani? Lopják a vizét?
- A bojleremből. Lopják a meleg vizemet.
- Hogy mi?
- Van egy százliteres bojlerem. A múltkor tönkre ment. Kijött a k.k, hogy megnézi. Mialatt szerelte telefonon beszélt valakivel. Az mondta neki, mit és hova kell tenni. Biztosan akkor fúrta meg. Azt hitte nem hallom, de én hallottam!
- Ne tessék már mondani, hiszen hogyan vinnék el a vizet? Megfúrták a plafont is?
- Biztos így csinálták. A k.k. benne volt! - vádolt a néni, szelídségét levetve egyre dühödtebben.
Aztán megfordult és otthagyott. Totál elképedve álldogáltam, becsuktam az ajtót és nekiálltam vacsorát készíteni, amikor megint kopogtak.
Úgy látszik, vannak akik semmiből sem tanulnak, mert ismét szélesre tártam az ajtót. Különben itt kezdtem szidni magamat(válogatottan és cifrázva). Amennyire a medve nem játék, legalább annyira nem dísznek van a kukucskáló.
- Már hideg vizem sincs!
- Csókolom - köszöntem kicsit rezignáltan. Nagyjából minden mindegy volt. Ide lőjetek!
- Hallottam tegnap éjszaka, hogy valamit beleöntött a vécébe. Szándékosan elakarták dugítani!
- De Eszti néni, ha a vécé eldugul, attól még a csapból folyik a víz - szegeztem neki a felettébb bizakodó véleményemet.
- De nem! Akkor csinálták, amikor cserélték a szennyvízcsöveket.
- Azt az egész házban cserélték. Nálam is!
- Csak azt mondták! Most meg eldugították. Eddig legalább hideg vizem volt. Azt hiszi, hazudok?!
Gondolom, már nem tudta kivagyok, mert elkezdett magázni.
- A kutya is vonyított egész éjjel! Annyira megijedt, amikor beleöntötték a vécébe azokat a kavicsokat. Nem aludtam, és nem tudok megmosdani sem!
Arra gondoltam, viszek fel neki egy vödör vizet, és megnézem mi a helyzet fürdőszoba fronton, de akkor megfordult és szó nélkül otthagyott.
- Csókolom- kiabáltam utána.
Ezután keltem azzal, hogy megtudom, mit a feladat akkor, ha valakit gyámság alá szeretnénk helyeztetni.
Nem került rá sor. Egész egyszerűen elfelejtettem. A következő alkalomig.
Ezek a kis történetek, igazán keserédesek. Néhol lehet rajta nevetni, de az összkép szomorú. A néni vagy tíz éve idegelte az itt élőket, mégsem tett sokáig senki semmit. Pedig voltunk egy páran.
Milyen képet fest ez rólunk, a társadalomról és az egész világról? A ti környéketeken minden rendben?
Over and over
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése