Ügyek és ügyetlenek

Nos, már sztoriztam arról, milyen szerencsétlen vagyok, és ezek a bejegyzéseim a legolvasottabbak. Nem is menjünk bele a miértekbe. Számomra ebből az derül ki, hogy van létjogosultsága a kandikamerás felvételeknek. Én magam nem szeretem ugyan a durvább témákat, de el kell ismernem, ha lett volna felvételem a csetlő-botló délutánomról, valószínűleg nézettségi csúcsokat döntött volna a YouTube-on.

Lesznek,  akikre nem hat az újdonság erejével a következő néhány emlékfoszlány. A barátaim szinte mind ismerik a történeteimet. Mint minden igaz barát, jókat derültek a nyomoromon, aminek kapcsán felmerül bennem, minek az embernek ellenség!

Persze igazságtalanság lenne, ha elítélném őket. Mind nevettünk azon a történeten, mikor egy iskolai futás során, átestem az egy méteres betonoszlopon.

Három testvérével egyetemben azon célt volt hivatott szolgálni, hogy a zöldterületre felparkoló autók törekvéseinek gátat szabjon. Meg az én lendültemnek is. Annyira beszélgetünk  a barátnőmmel, hogy a máskor rutinból került szürke csodákat figyelmen kívül hagytam és szimplán átestem a cementló másik oldalára. Háttal érkeztem, a fejem odanyomódott a hideg kőre, a nyakam majd kitört, de semmi bajom nem lett. A térdemről, combomról lement a plazúr, de persze az lett volna a csoda, ha nem teszi.

Nagyon fájt, de már én is csak röhögtem. Ennyire pancser nem lehetek! - gondoltam, de az élet mindannyiszor rám cáfolt. Az iskolai balesetek tekintetében, ha nem is én voltam a király, de jó eséllyel belekerültem volna az első ötbe. Az osztálytársaimhoz képest meg egyenesen császár voltam.  Leszámítva azt a két fejbetörést, amit harmadikban és ötödikben produkáltak a fiúk, a nyomomba sem érhetett senki.

A következő esetet szintén tornaórán produkáltam. Némi segítséggel. Jóakaróm mindig volt számtalan. Kosaraztunk. Valamelyik fiú úgy gondolta,  a fociban alkalmazott cselek eredményesek és miközben hátrafelé haladtam, szemem a labdán tartva, rejtély miért, de a lábfejét bedugta a két bokám közé. Hát öröm volt nézne, miként vágódtam hanyatt. A kezem leraktam, hogy a fejem ne koppanjon a parkettának, aminek következtében laza zöldgally  törést szenvedtem. A sors pikantériája, hogy a kutya nem foglalkozott velem, annyira megszoktak már, hogy valami mindig történik. A tanerő csak felsegített a földről, elküldött öltözni, de miután még a harmadik órán sem tudtam a kezembe tollat fogni, egy lukasórás tanár elkísért az SzTK-ba(Igen, így hívták. Öreg vagyok). A szüleim enyhe rohamot kaptak a gipsz láttán.

Aztán megesett az is, hogy az iskola bejárati ajtaját vaspántokkal erősítették meg. Körben, valamint az alsó üveges rész helyett is vaslemez került. Ez a szende kis ajtócskát egy hatalmas, olyan 200-220 magas, kétszárnyú acélszörnyé változtatta, aminek a súlya is jócskán megnőtt. Szerencse, hogy csak az egyik fele volt nyitva, mert nem tudom, mire lettem volna képes kettő szárnnyal.

Aznap azon az ajtón olyan 500 ember haladt át, és sem akkor, sem máskor, senkinek sem esett baja. Én áthaladtam a nyitott ajtón és valamiért úgy gondoltam, be is csukom magam után. Fogalmam sincs, honnan jött a késztetés, de a gondolatot tett követte és jólnevelten be is rántottam. Csak az egyik ujjamat felejtettem ott. A bal kezem középsőjét. Jól bemutattam a világnak. Az a minimum, hogy helyben leugrott róla a köröm, de hogy honnan jött annyi vér, azt mai napig nem értem. Másnap utaztam egy táborba, ahol az első három napot a gyengélkedőn töltöttem. Nem tudták levinni a lázamat és igen gyakran kötözték át az ujjamat is. Most szólok, ha úgy találnék meghalni, hogy felismerhetetlené válok, a bal középsőmről azonosíthattok. A körömágyam ugyanis megsérült és a körmöm alatt látszik egy szép markáns hullámvonal.

Történt valami akkor is, mikor a ballagás után elmélyült beszélgetésbe merültem egy osztálytársammal. Sosem mutatott irántam semmiféle érdeklődést. Nem is értettem a hirtelen változást, mégis hagytam, hogy kísérgessen mindenhova. Hallgattam, amit mond, koncentráltam a földre, mert a cipőm vékonyka kis sarka szokatlan instabilitást kölcsönzött. Már épp a szüleimhez tartottam, az osztálytársam a fenekemben, én pedig leszökkentem a komolytalan, mindösszesen 3 lépcsőfokról. Hát, nem láttam magamat szemből, de a legkevesebb, hogy az egész udvar a bugyimat csodálta. A lábaimat dévajul égnek vetve kapálóztam a földön. A lépcsőfokok szélei vágták a hátamat, ezt azonban már fel sem vettem. Hűséges kísérőm tova haladt, majd érzékelte, hogy nem vagyok, visszafordult és... kinevetett. A szüleimen kívül mindenki ugyan ezt tette. A bátyámat nem láttam, de tuti, hogy a térdét csapkodta valahol.

Ennél jóval több balesetem volt. Ezek csak azok, amik az iskola területén estek meg. Mindent nem írtam le. Helyszűke, meg egyebek. A méltóságomnak már úgyis annyi!

Kihagytam azt, amikor szög állt az ujjamba, vagy mikor salak fúródott  a térdembe. Amit iskolaidőben, vagy nyáron követtem el otthon, vagy máshol nem férnének rá 4-5 oldalra sem(azért majd próbálkozom).

Általános iskoláról beszélek, és ezen nyolc év alatt, kijutott nekem törött állkapocs, kis híján lenyesett lábujj, szög a talpban,  millió horzsolás, napégés ( Nem mentem iskolába, mert ruhát nem tudtam felvenni. Fincsi volt). A térdemről, tenyeremről annyiszor ment le a bőr, hogy minden alkalommal csodálkoztam, amikor visszanőtt (A szervezet valami csoda).  Változatos helyekről tudtam lezuhanni. Fáról, másfél méteres betontömbről, mászókáról(mondjuk ebben lehet némi szerepe annak is, hogy tériszonyos vagyok). Botlottam meg autónyi sziklában, csúsztam bele patakba.

Minden ujjamat többször vágtam el, és egy időben napi egy pólót fogyasztottam, mert úgy szeltem kenyeret, hogy a mellkasomhoz szorítottam. A kés pedig a pólót is szétnyiszálta. Már tudom, kísértettem a szerencsémet.

Az egyetlen pozitívum, hogy biciklizni és görkorizni (Erről mesélhetnék!) sosem tanultam meg, mert ezek segítségével csuda jókat művelhettem volna.

Felnőttem, élek, néha ugyan necces volt a dolog, de csak sikerült. 14 évesen már hős voltam. Túléltem magamat!

Ha már átverés, én az ilyen stílusokat kedvelem: