Talpam alatt a szél

Más szóval, ez az, amikor a hóhért akasztják. Mind ismerjük, kerültünk ilyen helyzetbe, vagy legalább érzetük a súlyát.

Legutóbb épp tegnap estem bele ebbe a hibába, aminek kapcsán azt tudnám mondani, elsüllyedtem a szégyentől.

Az is megérne egy misét, milyen lazasággal csináltam hülyét magamból, azzal meg nem is kívánok foglalkozni, mit gondolt rólam az érintett, de én nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egy softver fejlesztő és üzemeletető cégnél dolgozom. Nem állítanám, hogy a gépekhez nagyon értenék, de azzal a csekély öt-hat programmal elég jól elboldogulok. Mind, egy bizonyos feladatot lát el. Igaz, még tovább tagolódnak bizonyos számú részekre. A logikai felépítés megértése után nem jelentett különösebb nehézséget az elsajátításuk. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ha nem is a legjobb vagyok, de igen előkelő helyen állok a területemen. Nem vagyunk olyan sokan, mégis számomra fontos, hogy ne végezzem rosszul a munkámat, ne legyek másra utalva, rendelkezzem bizonyos  önállósággal, az pedig külön hab a tortán, hogy léteznek ebben az országban néhányan, akik csak engem hívnak a problémájukkal.

Tehát, szakmailag rendben vagyok. Erre szükség is van, mert a tudás adja meg azt a magabiztosságot, ami szükséges egy vitás helyzet esetén és azt a privilégiumot is, hogy megőrizhetem a csoporton belüli függetlenségemet. Legalábbis egy bizonyos pontig. Nem okoz gondot több felé figyelni, de épp ilyen könnyedén szeparálom el magam, ha nem köt le az aktuális beszélgetés.

A munkám zűrűzés. Lehetőség szerint, azonnali. Amikor felhívnak, a vonal másik végén, túlnyomó részben legalábbis, kétségbeesett emberek ülnek. Sokszor azzal kezdik: olyan hülye vagyok.

Először nevettem ezen. Furcsa volt, mikor ismeretlenek így indítottak el egy beszélgetést, de hamarosan rá álltam arra:

- Dehogyis! Senki sem születik ezzel a tudással. Biztosan meg tudjuk oldani. Vegyél egy mély lélegzetet, aztán fújd ki a levegőt és nézzük mi a gond.

Néha a hívó olyan szinten ideges, hogy megállás nélkül beszél. Így viszont nem hallja amit mondok. Hangot emelni nem célszerű, így csak várok, amíg nem észleli, beszélek. Hátha levegőt vesz vagy valami. Előfordult, hogy rá kellet szóljak a kereplőre, hallgasson, de kétszer azt is mondtam: csss. Ez is bevált.

Az utóbbi inkább azért, mert meglepte őket. Ki gondolná, hogy majd jól lepisszegik… A kollegák kinevettek, de megoldottuk az ügyet.

A kedvencem, mikor diktálom lépésről lépésre az ügymenetet, ami meg nem működik. Nem? Nem! Na, ráadásul hibaüzenetet is ad! Mer’ hogy dög!

Oké! Ekkor jön a titkos fegyver:

- Megfogom a gépedet. Az üzenetet zárd be, kezdjük előröl.

Ismét mondom mit és hova írjon.

Nézem, valami nem stimmel…

- Azt miért írtad be?

- Mert be kell.

- Én nem mondtam ilyet. Mikor mondtam? Na, akkor vedd ki! Az sem kell. Tudod, mit? Zárt be az egészet és kezdjük újra. Akkor mondom. Nem… nem… azt ne oda! Most akkor a bal kezeddel csapj rá a jobbra!

- Mondtam, hogy hülye vagyok!

- Nem vagy hülye, csak még nem csináltál ilyet. Viszont most, egy életre megjegyzed!

Ilyenkor szokott felnevetni a telefonáló. Mert nem haragszom rá. Miért tenném? Nekem a milliomodik. Ha nem is ugyanolyan, de hasonló, neki azonban az első. Ez az, amit zömében elfelejtenek a hivatalnokok, ügyintézők. Ők már kicsit unják a munkájukat. Ugyanazt mesélik el ezerszer, de aki velük szemben ül, akkor hallja először.  Mint olyan ember, aki dolgoztam ilyen feladatkörben, pontosan ismerem az okokat.  Mindig eszembe jut az az ügyfelem, akit háromszor küldtem el, mert a fele nem volt meg a szükséges dolgoknak. Másodjára már úgy jött vissza, hogy amit első körben hozott, azt is otthon felejtette. Akkor elvettem tőle mindent. Inkább lemásoltam. Harmadjára a pénzt hagyta le. Na, nem baj! Elment megint. Amikor pedig visszajött, teljesen kipirulva, kimelegedve, a póló a hátára tapadva, megköszönte. Aznap már három helyről küldték el. Én voltam az első, aki nem tettem, elmagyaráztam neki mire, miért van szükség.

Meglepődtem. Azt hittem, ha valaki, akkor ő kiabálni fog. Nem tette. Talán mert nem kezeltem le?

Számtalanszor szólok rá, kissé incselkedve vagy tetetett komolysággal az ügyintézőre, hogy engedje el az egeret. Ne idegeskedjen! Megoldjuk, mindent megoldunk, és ehhez képest mit csináltam tegnap? Na mit?

Hát, ha a kedves ismerős itt ül mellettem, a minimum, hogy tarkón vág, mert nem csak hogy egymás után kétszer elszúrtam ugyanazt, de olvasni sem tudtam. Pedig magyarul írt mindet.  Hivatkoznom sincs mire, mert az, hogy már tízkor kis híján agyvérzést kaptam ugye nem mentség. Az sem, hogy a napom továbbra sem alakult úgy, ahogy elvárható lett volna. Ezek nem mentségek, mert azt kellett volna mondanom, hogy most nem tudok figyelni, inkább máskor. Én viszont nem mondtam semmit, idő ellőt kattintgattam, nem voltam elég figyelmes. Vagyis, egyáltalán nem tudtam figyelni!

Amikor egy kurta sziával elköszönt tőlem, már úgy ültem, hogy a fejemet a kezeimbe temettem. Nem akartam elhinni, hogy ezt én… Ráadásul egyedül... Jézusom! Hányszor mondtam el ugyanezt? Megszámlálhatatlan alkalommal.

Azt írtam neki: kezelj úgy, mint minden szőkék szülőanyját. Na, de arról más nem tehet, hogy nem tudok olvasni!

Nagyon jó lecke volt. Az utóbbi időben néha elfelejtettem, hogy miről is szól a munkám, miért is ülök itt. Elfelejtettem, hogy szeretem amit csinálok, mert segíteni jó. Elfelejtettem, mert annyi mindennel kellett foglalkoznom és jól esett nem törődni semmi mással.

Nagy pofonnal lettem gazdagabb, ami pont jókor, pont jó személytől érkezett. Magamtól. Egy ideje már semmi és senki nem képes sokkolni, a saját butaságomon kívül.

Sajnálom, hogy ehhez bele kellett kevernem valaki mást is, őt nyilván nem vigasztalja, miután többször közel került az idegösszeomláshoz, hogy azért volt erre szükség:

1. mert ettől kaptam észbe


2. és megvan a mai bejegyzésem témája.

Így neked, te kedves, segítőkés fiatalember, tartozom egy nagy köszönőmmel és egy hatalmas puszival. Kell néha valami (valaki), ami (aki) helyre ráz. Most te lettél az!

Nektek mikor volt szükségetek legutóbb egy efféle ”pofonra”? Megérte?