Thanksgiving

Tegnap elmerengtem az ifjú éveimen. Kicsit sírtam, kicsit nevettem. Nekem jól esett. Valaki megkérdezte, honnan jutott az eszembe. Fogalmam sincs!

Sokat gondolok mostanában a volt osztályfőnökömre, de nincs oka, amiért azt a történetet választottam. A széles palettából, amellyel szerintem, mindenki rendelkezik, kihúztam egyet.

Ha már eszembe jutott, bele is merültem, majd sietve újra éltem néhány eseményt. Vidámakat, szomorúakat egyaránt. Végig vettem pár osztálytársamat, akiket kedveltem, néhány tanárt, akiket szerettem, és akik talán egy picit engem is kedveltek.

Klassz kis időutazás volt, ami, természetesen, felidéztek olyasmiket is, amik alapvetően meghatározták az életemet.

Nem voltam kimagaslóan tehetséges vagy kedves. Szép és okos sem. Valahogy mégis szerencsém volt. Más természettel sosem tudtam volna leérettségizni. A tanulási nehézségeimet ugyanis jóval később, huszonnyolc évesen, diagnosztizálták. Addig én is elhittem, hogy hülye vagyok. Ez pedig, sok olyasmitől tartott vissza, amit most csak azért is megcsinálok.  Még akkor is, elvileg nem passzol a lehetőségeim sorába.

Akkoriban, Rudi bácsi halálával egy másik korszak kezdődött. Az új osztályfőnökünk, teljesen különbözött az elődjétől. Mások voltak az elvei, az elvárásai. Nem tartott butának, de különösen tehetségesnek sem. Nyilván, mert az ő általa tanított tárgyak kívül estek az érdeklődési körömön. Sem a kereskedelmi gazdaságtan,  sem a makro-mikroökonómia nem nyűgözött le különösebben. A jegyeimen is látszott, ahogy bukdácsoltam matematikából és fizikából is. Ez az utóbbi szerencsére, a kémiával együtt, csak két évig szteppelt a korlátaimon.

Az osztályfőnököm megtette azt, ami véleménye szerint, az ő kompetenciájába tartozott. Kijelölte az osztály eminensét padtársamul.

Azt megelőzően boldogan éldegéltem az ablak felőli sor, utolsó padjának, jobb oldali helyén. A barátnőm csücsült a balomon. Sok vizet nem zavartunk. Ha beszegettünk, azt halkan tettük. Rég feladtam bizonyos tantárgyak megértését, így a pad alatt, néma csendben olvastam.

A matektanár jó fej volt. Gyakran lecsekkolta mi van az asztalomon vagy -ban. Az 1984-re (George Orwell) áldását adta, az Egerek és emberekre (John Steinbeck) azért megjegyzést tett. Bár az ő óráin általában figyeltem. Nagyon közvetlen, laza stílusban oktatott, sokszor megnevettetett, de egy szót nem fogtam fel abból, amit átadni próbált.

Édes pofa volt. A férfiak rossz szokása, hogy állandóan vakarják magukat alsó tájakon(rém gusztustalan és visszataszító, ha engem kérdeztek), őt is elragadta, a vicces része viszont az volt, hogy az ujjacskái krétásak voltak…

Olyan átéléssel magyarázott, hogy néha a táblától hátrálva útba került a szemetes, és állítólag lelehet vezetni azt is, hogy 2x2 néha öt.

Amikor pedig egymásután vagy tízszer magyarázott el valamit, a mi részünkről pedig totális volt a köd (kivéve az egyszem strébert), azt mondta: „Ne keressünk benne logikát! Tanuljuk meg! Ez így van és kész!”

Vicces volt. Ha a matekban sincs logika, akkor szerintem semmiben.

Szokásává vált, hogy a kétes jegyre (Na, jó! Az egyes és kettes közöttieket.) állókat összegyűjtötte év végén. Az iskolai tanév után, de még a bizonyítványosztás előtt behívatta őket. Valahogy folyton beleestem a szórásba. A csuda érti, miért.

Benyomultunk a legnagyobb teremre, több osztály, több diákja; tancsi bácsi felütötte a naplókat, ezt követően mindenki osztályzatát újra átnézte. Akadt pár szerencsés, akiket haza küldött. Mikor hozzám ért, hosszasan hümmögött-hammogott, aztán: reeaám, húzzon haza!

Az első alkalommal visszakérdeztem, annyira megdöbbentem. Rám nézett a szemüvege fölül és már pakoltam is össze.

A barátnőm állandóan maradt, pedig a jegyeink azonosak voltak. Legfeljebb nem azonos sorrendben sorakoztak az egyesek és kettesek.

Ő volt az is, aki a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról (dr. Bartha András) művet ajánlotta. Nem is tudom, hogy miért gondolt éppen rám…

Na, de kanyarodjunk vissza arra, hogy az ofő előre ültetett.

A barátnőm hamar kitöltötte a hátrahagyott űrt, és másvalakivel  a volt  helyemet; én pedig, az első olyan lány lettem, aki úgy került fiú mellé, hogy az nem a pasija.

Hiányzott a srác, aki előttem ült. Értelmes, magának való fickó volt, aki kalandregényeket írt. Több mint két évünk ment rá, mire megnyiltunk egymásnak és odaadta az egyik kéziratát. Iszonyú rondán írt, de amikor kibetűztem a mit, már nagyon izgalmas olvasmánnyal szolgált. Sok időt töltöttünk beszélgetéssel. Íjászott és ő volt a párom a szalagavatós keringőben is (Mer’ a kijelölt párom nem akart engem, az öfő meg oda kiáltott: Hé! Táncolsz reeaával? Én azt mondtam: Nem is akarok keringőzni! Senki nem figyelt rám. A szólított rám nézet, megrántotta a vállát, majd azt felelte: Miért ne!). Bírtam a társaságát.

Tehát, ültem az első pad, ablak felőli helyén. A stréber olyan három hónapig, a köszönésen kívül, nem is beszélt velem. Eltakarta a füzetét, nem segített semmiben. Másnak igen, még súgott is. Azt hiszem, nem szeretett. Az ofő terve megdőlni látszott. Abban bízott, jó hatással lesz rám és segít a tanulásban. Aztán rejtély, miként történt… Nem segített klasszikus értelembe véve, de egyszer csak hagyta, hogy lessek róla, amikor lemaradtam. Esetleg, elárult egy-egy végeredményt. Mindig elsőnek lett kész. Átnézett az én papíromra, és ha nem is azonos csoportban voltunk, odamotyogott: az nem jó, ne oda! Később megpróbált elmagyarázni néhány dolgot. Talán, némi javulást mutattak a jegyeim, de elbúcsúzhattam a könyveimtől. Szem előtt nem lehet olvasni!

Szuper volt úgy témazárót írni kereskedelmi gazdaságtanból, hogy az ofő végig előttem ült az ablakpárkányon. Ez is elég zavaró lehetett volna, de közben még vicceket is mesélt. Unatkozott! Istenem, van egy így! Én viszont nem tudtam koncentrálni, és ha értettem is valamit, esélyem sem nyílt lekörmölni. Ugyanis, szerénységem alkotta az egyszemélyes hallgatóságát. A többiek nem figyeltek. Nekem, muszáj volt, mert a lába az orrom előtt kalimpált.

A mondásiban az értelem halvány szikrája sem mutatkozott meg, de szórakoztatónak bizonyultak. Amit unásig hallottam tőle: "A vár oldalán van egy lik, kikandikál a Toldi Mik."

Borzalom, de tényleg! Mégis kedveltem.

Magyar irodalom, történelem és filozófia tanárunknak, az igazgatóhelyettes szegődött. Szerettem. Sok elgondolkodtató kérdést vetett fel. Már csak miatta is érdemes volt előre ülni. Nem mintha hátul nem láttam volna, de így úgy vettem, mintha nekem magyarázna. Ha megjegyzést fűztem valamihez, válaszolt. Az egész osztály zsongott, ahogy ide-oda repkedtek a kérdések. Nem csak felém, még vagy négy-öt másik diák felé is, aki szintén aktívan részt vettek az órán. A leggyengébb jegyem filozófiából négyes fölé volt. Akkor is mindig kijelentette, tetszett, csak kicsit többet várt. Egyenesen imádtam!

Nem Rudi bácsi volt, a kreatív büntetésről nem is hallott (nem is igen kellett büntetni), sosem késett és arcszesz illatot hagyott hátra. Valami mégis hiányzott! Mindezek dacára, rengeteg új gondolatot plántált el a kobakomban.

Így végiggondolva, ők azok hárman, akik lehetővé tették azt, hogy élvezzem a szakközepet, még ha nem is szerettem tanulni.

Olyan élményekkel gazdagították az akkori életemet, amik nélkül ma biztosan más lennék. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb, de az tény, hogy más.

Sokszor indokolatlanul jóindulatúan viselkedtek velem. Nem igazán szolgáltam rá a bizalomra. Sok más diák volt rajtam kívül, ők mégis tudták ki vagyok. Az ofőm szeretett a káromra humorizálni; a matektanárom kedves volt, próbálta formálni az ízlésemet; az irodalomtanárom minidig meghallgatott. Néha  a szünetben, vagy tanítás után is marad, hogy páran körbeállhassuk és úgy folytattuk a be nem fejezett témát.

Három különböző ember, három különböző módon állt hozzám, de a maguk módján mind sokat tettek értem.

Ha valaki félreértette volna, nem én voltam a tanárok kedvence. Soha nem bíztak meg külön feladatokkal, nem dicsérgettek érdemtelenül, nem közeledtek hozzám, mint más neműhöz. A személyiségemet kedvelték, azt aki lehetnék, nem azt a zavaros tinit, aki voltam, de ez már egy másik történet. Vagy, egyszerűen csak ez volt a dolguk.

Nekik is hálát kell adnom, elvitathatatlan érdemeikért!

Ó! Majdnem elfelejtettem! Köszönet illeti a tornatanárt is, mert az utolsó évben sosem írt be hiányzónak. Aki összeállította az órarendet, bizonyára elfelejtette milyenek a tinik. Utolsó két óra testnevelés! Mi volt, ha nem istenkísértés!