2011. május 3., kedd

Fények és árnyékok

Nyíltan körbenéztem.  Láttam az arcok dermedtségét. Senki sem mutatott érzelmeket, a szemük pánikolt szótlanul. Leolvastam kétségbeesésüket, fájdalmukat és dühüket, érzékeltem ezek vérmérséklet szerinti kombinációját. Csak ültem. Nem láthattam magam, de tudtam, az én arcom is ugyanilyen mozdulatlan. Ráfagyott a sokéves rutin és a pillanat.

Szemem dühösen csilloghatott. A kétségbeesés egy pillanat alatt átszalad rajta és el is hagyta. A fejem kitisztult, hideg gondolatok űzték benne egymást szüntelen. A szemem elcsitult, majd durcássá vált, a szám sarka lebiggyedt és megszólaltam.

Tudtam, mit akarok mondani, tudtam, mi a véleményem és tudtam, hogy bár azzal kezdtem, a saját nevemben beszélhetek csak, nem azt teszem. Az első mondat alatt enyhén remegett a hangom. Ideges voltam. A gyomrom görcsbe rándult. Már előző éjjel sem aludtam. Feszült voltam és csak annyit tehettem, hogy kontrolláltam a vonásaimat.

Dacos voltam, de lenyugodtam végre, mikor megláttam a szemben ülő arcát. Nem örült annak, hogy beszélek. Nem örült a véleményemnek. Nem örült, mert a fejében gondosan felépített beszédét áthúztam. Kimondtam azt, ami néhányunk fején már átszaladt. Éreztem, ahogyan néznek és vártam, hogy valaki megszólaljon. Nem mellettem, önmagáért.

Csend volt. Szemben ülő felelt a kérdésemre, majd újra elmondta, amit  öt perccel korábban. Ismételte magát. Aztán várta a kérdéseket.  Megint én... Már dühös sem voltam. Belül épp olyan mozdulatlanná váltam, akár az arcom.  Már csak a dac mozgatott. A fejemben szólt szüntelen. Felhúzta magát, és nem akar lejárni. Azért is elmondom!

A szemben ülő megkérdezte, honnan jöttem. Nem értettem az összefüggést. Szemöldököm felszaladt, csodálkoztam kicsit, aztán válaszoltam. Ekkor a mellettem ülő megszólalt.  Hangjában, kérdésében a sajátomra ismertem. Most tért magához. Most rakta össze az elhangzottakat. Megértette, miről van szó de nem tudta, nem akarta felfogni. Mintha nem hallotta volna, amikor én beszéltem. Bizonyára így is volt. Saját félelmei hangosan kiabáltak, elzárva előle a külvilágot.

Hátradőltem és hallgattam azt a három embert, akik rajtam kívül megszólaltak. Már nem sokat beszéltem. A düh megint feltámadt és ezúttal biztosan látszódott az arcomon.  Nem akartam viselkedni, nem akartam szépen játszani. Fel akartam bődülni, mint a területét védő hím oroszlán.

Nem tettem. Ember vagyok. Az különböztet meg az állatoktól, hogy tisztában vagyok  tetteim következményeivel. Úgy tippeltem, nem fogok aludni. Tudtam, hogy nem fogok.

Tévedtem. Egy kedves ismerőssel(Luke-kal) chateltem, és ő egyszerűen csak felrázott. Újraindult az agyam, képes voltam összetett mondatokban gondolkodni, beszélni. Ismét láttam valami fényt. A kétségbeesés ezzel együtt érkezett. Egyedül voltam. „Nem baj, ha összezuhanok… Nem látja senki sem.” Aztán nevettem. Sokat és jó vicceken. Köszönöm, igazán jól aludtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...