Sírva vígadó

S íme, egy történet, mely bizonyítja, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen.

Szakközepesek voltunk. Harmadik osztályosok. 17 évesek. Persze mindent jobban tudtunk és mindenben biztosak voltunk. Ami teljesen normális ebben az időszakban.

Az események nagyon szomorúan kezdődtek. Mégis leírom, hogy tudjátok, miért csaptuk szét magunkat jobban, mint máskor. Hogy kiben mi munkált, hogy én mit éreztem.

Az osztályfőnökünk egy idős fazon volt. Állítólag hadifogolytáborban is járt, persze nem szabad akaratából. Ősz haja sárgásan tapadt koponyájára, állandóan dohány és alkoholköd lengte körül, az ujjvégei sárgállottak a nikotintól, és mégis… Nála jobb osztályfőnökünk nem lehetett volna. Szigorú volt, de eszméletlen jó humorral lazította a retorzióit. Minden fegyelemsértésért megfizettünk. Minden engedetlenség, el nem készített házi feladat azzal járt, hogy az ő haragját és büntető feladatait vontuk magunkra.

Irodalmat, nyelvtant, történelmet és angolt tanított. Teszem azt, ha valaki nem készítette el az irodalom leckét, magához vett egy tollat meg egy papírt, az első padban ülőket hátra küldte.  A hanyag egyént odacsücsültette, majd adott egy feladatot, rá pedig tizenöt percet. Olyat, mint például: jambikus sorokban fejtsd ki, miért kevés a mackósajtban a brummogás.

Ez akkoriban nagyon népszerű mondás volt. Különböző variációkban sokan rá futottak a jégre, és kivétel nélkül mind kitörték a nyakukat. Aztán száguldoztak az egyesek, de jól szórakoztunk, amikor óravégén felolvasták a nagy műveket.

Szóval kreatív módszerekkel nevelt.

Esetemben, néha kiakadt a nyelvtanomon, de mindig megdicsért irodalomból. Angolból az osztály másfél évig kétfelé volt osztva. Az én csoportomnak nem jutott túl jó tanár. Amikor összevonták a feleket, a tudásom nagyjából a béka popsi alatt volt kettővel(azóta sem sokat fejlődött). Ezért folyton megkaptam, csak angolból lennék felel olyan jó, mint irodalomból. Na nem baj!

Másodikban Rudi bácsi lebetegedett. Kaptunk egy ideiglenes osztályfőnököt. Szerettük őt is. Fiatalos volt, fiatal is volt. Felnőttként kezelt minket, de nem tűrt semmi rebelliót. Délután jártunk minden nap iskolába. Este hét, fél nyolc felé már igen csak kókadt a banda, ezért úgy hobbiból elüvöltötte magát. Hát, magunkhoz tértünk, a szomszédból meg átjöttek, hogy mi a csuda van!

Nos, Rudi bá kórházba került és felváltva jártunk hozzá látogatni. A félév elmúlt, közeledett a nyár és az osztály szervezni kezdet a kirándulást.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor megláttam kint a fekete zászlót. Az első tanárt, aki szembe jött, leszólítottam, hogy ugye nem… Azt mondta, nyugodjak meg, menjek be az osztályba, de én nem hallottam, csak leültem a lépcsőre és bőgtem. A barátnőm mellettem. Lejött az ideiglenes osztályfőnökünk, aki immár véglegessé vált, és mielőtt bement volna az osztályba megfogta  a vállamat. Arra kért minket, hogy most már menjünk be. A többiek még nem tudták; csak ültem csendben, figyeltem az arcokat.  Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Rudi bácsi hitt bennem. Tehetségesnek tartott, de látta a hibáimat is és mindig többet követelt.

Az egész osztályt hazaküldték. Nekünk aznap már nem volt tanítás.

A temetés arra a délelőttre esett, amikorra  a vonatjegyünk szólt. Senki sem volt boldog. Szerettünk volna másnap menni, de nem lehetett már változtatni a foglaláson, és különben sem számít…

Szóval ott álltunk a temetőbe, kicsit elhúzódtam mindenkitől. A barátnőm mellettem maradt. Hallgattam, a búcsúztatót. Az igazgató és a helyettes beszéltek. Pap nem volt a végakarata szerint. A temetőben rengeteg régi, és jelenlegi diák sorakozott. Családja nem volt. Jobban mondva, úgy hallottuk, állítólag van egy fia Amerikában. Ő kifizeti majd az iskolának a költségeket, de hazajönni nem tud. Szerintem az iskola fizetett mindent.

Álltunk, sírtunk, egy osztálytársnőm elájult én pedig akkor értettem meg, hogy az utolsó látogatás alatt nem azt mondta, hogy kíván egy kis sajtot, hanem Kosztolányi Dezső: Halotti beszédéből idézett. Megjegyeztem egy életre.

A temetés után próbáltuk összekaparni magunkat. Aki tehette hazaugrott átöltözni, aztán kivágtattunk a pályaudvarra, mert mégis csak ma kezdődik a háromnapos osztálykirándulás.

Indok az ivásra sosem kell. Most sem szorultunk rá kifogásokra, de az idegi állapotunk miatt, talán kevesebbre volt szükségünk. Ez egyszer a tanárok sem szóltak ránk. Így esett, hogy amikor megállt a vonat többen felborultak, majd ki is zuhantak az ajtón. Összeszedegettük a csomagjaikat, magunkat és őket, majd elindultunk volánbusz kutatóba. Verőfényes jókedvvel botladoztunk fel, majd le az úti célunknál. A többiek a zugiban elfogyasztott fél liter konyaktól, bortól és sörtől (per fő), én csak magamat hoztam.

Leszórtuk a cuccokat és útnak indultunk. Elég dimbes-dombos terület volt. Nehezünkre esett csatangolni. Mindenki lelki szemei előtt a pia lebegett, ezért kisebb csoportokra oszolva, felderítést végeztünk. Én a magam részéről, elsősorban bor párti vagyok, így az első házi borkimérésnél letáboroztunk. Mi négyen lányok (emancipáció van, vagy mi a szösz), vettünk 3-3 litert. Édes fehéret és száraz vöröset. Majd megmásztuk a dombot felfelé is.

A táskáinkat behajítottuk a sarokba, majd ittunk. Röviden a szállás elosztása: a ház végen egy hatágyas, mellette egy egyágyas szoba, aztán következet a fürdő (a helységnek sok szerep jutott), majd még egy ötágyas szoba.

Kaptak egy ugyanilyen a fiúk, egyet a tanárok és a fennmaradt srácok.  Valamint a bátyám is. Igen, ő is ott volt! Kísérő titulusban. Kétlem, hogy jól érezte magát, de miattam eljött és becsületére legyen monda, alig találkoztunk. Nem lógott a nyakamon.

Sokat ittunk, aztán vacsoráztunk, majd így felfrissülve, a vonatozás okozta macskajajt kialudva, nekiindultunk a településnek. Találtunk is egy diszkót. Tequila volt a neve, és ez már önmagában sokat sejtetett. A bárpult olyan 10 méter hosszú volt. Mögötte három polcon sorakoztak a különböző fajta tequilák. Nem tévedés! Minden üveg más volt, minden üvegből lehetett inni. Én nem szerettem az agave pálinkát, azt hiszem Baileys-t ittam Többet egymás után.

Páran táncoltak, a hely tele, különböző csoportokkal keveredtünk. A fiúk elkezdtek tequilázni. Néhány lány is csatlakozott, de az ő kedvük hamarosan elment, amikor áttértek arra a fajtára, amiben úszkáltak a kukacok. Minden feles pohárba került egy döglött hernyó, amit a végén meg kellett volna enni. Az egyik srác szerint az volt a legfinomabb, mindannyian neki adták a saját dögeiket, és a tömeg, utálkozó hangokat hallatva, szerte oszlott.

Négyen visszaindultunk a szállásunkra, közben megérkeztek az osztályfőnökünk, első év óta pátyolgatott, osztályából ketten. Ők abban az évben végeztek, és nem tudni miért, hozzánk csapódtak. Az egyikük régóta tetszett, egyáltalán nem bántam, ezért fel sem tűnt, hogy a barátnőm ott maradt a zenés lélekvesztőben. Csak arra az egy srácra figyeltem. A tesóm semerre sem volt. Három osztálytársnőmmel együtt érkeztünk vissza. Akkor derült ki, hogy négyen vannak a jövevények, csak a csapat fele leragadt egy osztálytársnőmnél. Nem igazán részletezném ezt a szálat, de az biztos, hogy reggel ragadt a kilincs, és ez egyik fiú az én beszélgetőtársamat is küldte, mondván a lány, minden megcsinál.

A gyomrom enyhén felkavarodott, szorítottam a borospoharamat (összecsukható fogmosó pohár, annyira praktikus), a lovagom pedig közölte, hogy nem megy. Áhá! Jó válasz barátom! Ültünk egymással szemben, dumáltunk, teljesen elvarázsolódtam, a másik három lány külön klikket alkotva beszélgetett, és ekkor…

Ekkor meghozták a barátnőmet. Nem tévedés. Volt kb. harmincnyolc kiló, alig evet, taj részeg volt. A srác, aki addig az ő ágyán ült, felkelt és segített lefektetni. Hamarosan elkezdődött az itt a vacsi, hol a vacsi játék, ami teljesen tönkre vágta a hangulatot. Azt hiszem, nem voltam jó barát. A beszélgetőtársam jobban érdekelt. A barátnőm feje alá már odatoltak egy szemetes vödröt, így mi elindultunk sétálni.

Hiába! A hangulat nem tért vissza, hamarosan újra a bungalónk elé értünk, ahol sokad magunkkal beszélgetni kezdtünk. Jó volt az is, csak épen nem az, amire akkor vágytam.  Üsse kavics! A bor lassan végleg távozni kívánt a szervezetemből, és gondoltam elszaladok a mosdóra. Amit akkor láttam, soha nem fogom elfelejteni.

A mosdó felépítés lényeges. A bejárati ajtóval szemben nyílt. Bal kézre volt egy zuhanykabin. Hagyományos, téglából épített, fehér csempével borított. Mellette egy százötven literes bojler, azzal átellenben a jobb falon, egy kis mosdó, felette tükör és szemben az ajtóval két wc, amik közzé szintén falat húztak és faajtót kaptak.

Beléptem a házba. A barátnőm akadozó nyelvel jelentette ki, be tud ő menni egyedül is, ezért a két osztálytársnőnk elengedte. Lépett egyet, balra sodródott. Beesett a zuhanyzóba, elutasítva a segítséget kikászálódott, megkapaszkodott a mosdóban, felhúzhat magát. Megint elindult. Szerintem a helyiség balra lejtett, mert lefejelte a zuhanyzó csempés falát, visszapattant a mosdóra. Ott, hátulról megkoccolta a tükröt, lendületből előre zuhant, lefejelte a bojlert és egy szép piruettel becélozta a két wc közötti falat.

Az egész olyan fél perc alatt zajlott le. Összenéztünk, aztán kínunkban röhögtünk. Szóltam a tesómnak, aki nehézségek árán bevitte és lefektette. Nehézségeket írtam, mert a barátnőm fel sem véve a flipperjátékot, megtalálta az egyik csészét és diszkrét homlokcsapódással elaludt rajta. Aztán meg nem akarta elereszteni. Szóval öt perc után a helyén feküdt, a feje alá visszakerült a szemetesvödör, én végre eljutottam a mosdóba, és aztán folytattuk kint a beszélgetést.

Másnap iszonyat fejfájással és egy rahedli lila folttal ébredt. Itt-ott feldagadt, eldeformálódott, a szemhéja felduzzadt, és fekete karikákat viselt. Azt bírta hazudni otthon, hogy kosarazás közben az egyik fiú lekönyökölte. Apukája, lévén a többi sérülést nem látta, eltorzult arcára meg hihető magyarázattal szolgált, eltiltotta a koedukált sportoktól.

Hosszú hetekig parádézott ebben a formában. Liláról lassan kékre, zöldre, majd sárgára váltott.

Amikor úgy másfél hónappal később lefejelt egy villanyoszlopot, szín józanul, senki sem hitt neki, hiába tanúsítottam. Mert hogy, ott voltam. Szóltam: vigyázz! Aztán kopp, én meg sziszegtem. Még néhol sárgállott, így többen azt hitték újra szerkesztette a palettát.

Soha többé nem mosta le magáról, ahogy a többi esetet sem az előző, vagy következő kirándulásunkról. Hiába, hogy sem előtte, sem utána nem ivott többet. Azt hiszem, ő ezekre a napokra vált pechessé.

Rudi bácsi lassan a múlt részévé vált. Sokszor emlegettük, sokat járt az eszünkbe, de nem gyászoltuk. Az a kirándulás vízválasztónak bizonyult. Inkább a dolgozatait, a beszólásait elevenítettük fel. Azokat az eseteket, amikor kint a mosdóban meghúzta a laposüveget és elkésett az óráról.

Talán mai mércével, nem is lehetne tanár, de mi imádtuk. Minden bajával, problémájával együtt. Olyan ember volt, akire néha ugyan haragudtunk, az élete során azonban így is értékeltük, tiszteltük.

Mindenkihez hozzá adott valamit. Köszönöm, hogy a tanárom volt!

Halotti beszéd Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Kosztolányi Dezső (1935)