Távozz tőlem! Avagy könyvek és témák a süllyesztőben

Meglehetősen régen csatlakoztam már a témázos körhöz, viszont most úgy éreztem, erről tudok és talán akarok is írni, de nem feltétlen abban az értelemben, amit eredetileg a cím sugallna. Ugyanis az a téma, mi az, amit nem, soha és semmilyen körülmények között sem vennénk a kezünkbe. És ahogy ezen törpöltem, arra eszméltem rá, a válasz nem is annyira egyszerű.

Miként is lehetne?! Még soha semmire nem sikerült egyértelmű választ adnom, ha témában adódott egy aprócska lehetőség a filozofálgatásra, hát egészen biztosan elvesztem a sorok között. Nyilván azért, mert hajlamos vagyok mindent Ádámtól és Évától kezdeni, de ahogy én látom, hogy ki és mit nem szeret, az meglehetősen változatos. Ahogyan nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nincs két tökéletesen egyforma ízlés sem.

A magam részéről két ok miatt döntök úgy, valamit félreteszek: ki tudja miért, de dühít, és mert mélyen, nagyon mélyen és legbelül félelmet vált ki belőlem. Ráadásul azt sem zárnám ki, hogy ez a kettő bizonyos szempontból erősen összefügg.

Tavaly év elején még a lányokat célzó YA és NA többsége az első listában végezte volna, kapásból, esélytelenül arra, hogy valaha is belekezdjek. Annyi darabbak próbálkoztam korábban, aminek mindig az lett a vége, hogy Hulk szinten befeszültem tőlük. Puszta kézzel tudtam volna darabokra tépni az összeset, pici fecnikre metéltem volna minden egyes darabot, aztán elástam volna valahol. Szigorúan megszentelt földbe, hogy ne is kísérthessen. Viszont az történt, hogy öregszem és változom, folyamatosan próbálom tágítani a komfortzónámat, ami miatt néhány darab be-be fér, még akkor is, ha a sablonokon, a B kategóriás fordulatokon csak fanyalgok. Méghozzá meglehetősen hangosan.

Amiből viszont viszonylag kevés darabot olvastam, és nem is igen tervezek sokkal többet, az a dísztópia. Fura, mert az 1984-et szeretem, többször olvastam, a Terminátor az egyik kedvenc sorozatom, mégis van egy rakat könyv, amit már látatlanul sem tervezek soha kézbe venni. Arra jöttem rá, hogy általánosságban elmondható, nem szeretem azt olvasni és nézni, hogyan pusztítjuk el a társadalmunkat, az élőterünket, mivel születésem óta nyomon követem, benne élek, és igen, nagyon mélyen és érzékenyen érint. Akadnak napok, amikor aggódom azon, hogy a keresztgyerekeimnek milyen felnőttkora lesz. Húsz év múlva még mindig csak a felnőttkoruk elején fognak botorkálni, míg jómagam a nyugdíj előszobájában toporgok majd, ha nem is lelkesen, de tényszerűen.

És ilyenkor kicsit szorongok, mert ahogyan mindenben, úgy a klímaváltozásban, a rasszizmusban, a nők jogainak korlátozásában is az emberi ostobaság és szűklátókörűség zavar. 

Ahogy elértem az okfejlesem ezen részéhez, rájöttem, ezeket a tulajdonságokat a való életben sem könnyen tolerálom, olvasnom is kellemetlen, mindegy, milyen regényben szerepelnek. És ez már a 2019-es válaszom. Csakhogy, ott van a buktató az egészben, hogy a buggyantságot természetesen a magam oldaláról ítélem meg, tehát egyáltalán nem biztos, hogy az általam ostobának tartott személy a nagy átlag szerint is csökkent képességű. Jóllehet nekem ugye a nagy átlaggal is van bajom bőven, ez viszont már más kérdés, de akkor is felmerül, igaz lehet-e az egyetemes dőreség?! Nem lehet, hogy egyetemes tudás helyett inkább az egyetemes nem tudásról kéne beszélnünk? És választól függetlenül nem arról szól-e az egész élet, hogy a magunk módján mind butácskák vagyunk, amin próbálunk felülkerekedni?

Szeretem azokat a könyveket, amik csak pusztán szórakoztatnak, és azokat is, melyek tanítanak. Mindegy, hogy krimik, ifjúsági regények, drámák, dokumentumkönyvek, a lényeg, hogy legyen bennük valami, ami miatt úgy érzem, megérte - néhány holttest például... Irtózom a lelkes és gonosz, vagy csak szimplán gonoszkodó elmeháborodott karakterektől. Mondjuk, ha megölik őket a huszadik oldalon, akkor bánja kánya, de amikor több százon keresztül szenved tőlük mindenki, csak mert az író lenyúlt egy totál élethű, korlátolt karaktert az egyházközségéből, akkor több mint ideges leszek.

Már nincs erőm reménytelenül vívni, nem vagyok Don Quijote de la Mancha, és sehol egy megmentésre váró Dulcinea, csak egy rakat szélmalom, és cél nélkül kóválygó Sancho Panza. 

A való életet is így látom, csak tömegekkel, akiknek elment az a maradék józan eszük is, és akiknek már kölcsönadni sem lehet, hiszen mindenhol egyre kevesebb van! Ők meg elvakultan és tulajdonképpen rendíthetetlen lelkesedéssel szajkózzák a hazugságokat. Hogy példával éljek, a legkevésbé sem érdekel ki és melyik istenben hisz, az sem, ha ateista. A személyes hitek kérdése, ahogy írtam korábban, személyes, és soha nem fogok senkit ezért támad, de más dolog Jézus szeretetét hirdetni, és megint más a nevében borzalmakat elkövetni. Teszem azt átnevelő táborokba küldeni a leendő LGBTQ közösségbe tartozó gyerekeket, meg úgy mindegy is milyen problémákkal küzdő, de gyerekeket!

Ennek ellenére el tudom és el is olvasom az érzékeny témákkal foglalkozó könyveket, mert a szereplők utazása, a felülkerekedésük avagy megadásuk a nehézségekkel szemben érdekel. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem feszülök be tőlük, hiszen minidig van egy-két olyan karakter, aki anélkül, hogy pontosan tudná mit is beszél, automatikusan ismétli azt, amit másoktól hallott. A gond ott kezdődik, amikor egy regényt csak ezekkel a... kihívásokkal küszködőkkel töltenek meg, elnyomva vagy meg sem jelenítve az igazán fontos dolgokat. Léteznek ugyanis szórakoztatóan lököttek, és lelkesedéssel, meggyőződéssel, sőt, küldetéstudattal élő embertársaink, akik kicsit gyűlölt felebarátként belopják az elveiket és az eszenciájukat mindenhova, ahova nem kéne.

Így nálam nem is feltétlen a téma vagy a stílus a lényeg, hanem a húsba vágóan életszerű,
gondolkodni képtelen karakterek. És mivel abban hiszek, hogy ami bosszant, az rólunk árulkodik, nem nehéz rájönni, mit is sugall ez az egész saját magamról. Eddigi 42 évem alatt, ha voltam is valaha tanítói hangulatban, mostanra teljesen elmúlt. Nem vagyok képes tolerálni, eltűrni vagy jópofásodással elütni az élét mások hülyeségének, és már az is haladás, hogy nem teszek minden egyes esetet szóvá. Tőlem jelenleg csak annyi telik, és senki ne is reménykedjen többen! Szóval, ha úgy érzem, totálisan felesleges magyarázni, mert az értelem legkevesebb szikrája sem pislákol ahhoz, hogy befogadják az elhangzottakat, nos, akkor elsétálok/ becsukom a könyvet/ kikapcsolom a filmet. De nem azért, mert tapintattal vagyok másokra, tisztán önvédelemből.

Az emberek mindig is féltek az általuk ismeretlennek titulált helyzetektől, én meg azt hiszem, az ismeretlentől rettegő ismeretlenetektől félek. Az lenne a dolgom, hogy tanuljak - türelmet is - és épüljek, majd engedjem el azokat a dolgokat, amiken nem tudok változtatni, de sajnos egyikben sem vagyok túl jó. 

Elképzelhető, hogy 2020-ban megint más lenne a válaszom, mert a dolgok nem állandóak - jó lenne, ha újra csak a nyafka YA karakterektől feszülnék be -, csakhogy minden korszakomban többé kevésbé, de ujjat húztam a petúniafejekkel. Egyértelműen nem kizárólag a világ hibája (bár mintha egyre több zombi szaladgálna mindenhol), inkább én robbanok egyre kevesebbtől, még úgy is, hogy az évek alatt egyre lejjebb került a minimum szint. Mostanra már olyan alacsonyan állnak az elvárásaim, akár egy küszöbsín. Jóllehet nehéz lenne limbózásra használni - igaz, lazán át lehet lépni -, ennek ellenére sokan át szeretnének bújni alatta, ami számomra egyre nagyobb rejtély.

A buta emberek különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.
Lev Tolsztoj

Témázók (menet közben töltöm a listát):
PuPilla;
Zakkant;
Dóri;
Nikkincs;
Nita;
Sister;