Idegenek az életemben

Ma délutános vagyok, így később jöttem dolgozni. Gondoltam, reggel alszom. Naiv vagyok. Nem jött össze, mert lakás felújítanak a szomszédban. Most vésték ki a vezetékeket. Nagyon, nagyon jól esett az alvókámnak. Éreztem, hogy ez a nap ilyen lesz.

Felkeltem inkább és hagytam, hogy Killercat terrorizáljon. Némi simi, meg doromb-doromb után összeszedtem magam, elvégeztem a reggeli teendőimet és elindultam a dolgozóba.

Imádtam, hogy a múlthéten volt ablakpucolás, ajtómosás, és most hála a szomszédnak, a bejárati ajtómat és a rácsot vastagon fedi a finom fehér por. Legalább mondhatott volna valamit. Például, hogy meddig fog tartani. Már harmadik hónapja csinálgatnak valamit. Megjegyzem két hete festettek, most meg vésnek. Marha sok értelme volt,  és még azt mondják én nem vagyok elég összeszedett…

Tehát, elindultam befelé. Négy villamosmegállónyira lakom, gondoltam időm van. Korábban indultam, mint kellett volna, inkább sétáltam. Az út felét zökkenőmentesen tettem meg.

Átmentem az aluljárón és utána kezdődtek a bajok.

A kórház parkolójából egy motoros robogott ki. Nem számítottam rá, mert nem láttam. Elég gyorsan közeledett. Húsz centin múlott, hogy nem sétáltam a kerekei alá. Csikorogva megállt, és mutatta, hogy menjek csak.  A víz kivert, ahogy a járgányra néztem.

Néhány méterrel arrébb egy lakópark előtti zebrán ért a következő döbbenet.

Az egész útszakasz cirka három lépés, de előzékenyen szereltek fel jelzőlámpát, aminek én örülök, ugyanis nem közlekedem csak zöld lámpánál. Nem tudom miért alakult így. Túl sokszor kerültem majdnem valamilyen jármű alá, és egyszerűen arra jöttem rá, nem kell kisérteni a szerencsémet. Szegény őrangyalaim így is a nap huszonnégy órájában dolgoznak. Megállás nélkül. Nem lehet hálás feladat rám vigyázni.

Tehát a táskám átvetve a vállamon, az egyik kezemmel azt igazgattam, mert elcsúszott a pánt, a fülemben dübögött valami zene, én meg haladtam. Leléptem az útra és örült dudálás kezdődött.

Ijedten megálltam, ahogyan a dudáló autós is satufékezett. Fiatal srácvolt. Nem kiabált, nem anyázott, csak nézett. Mérhetetlen szánalommal a szemében.

Eltartott olyan fél percig mire leesett, nekem piros a lámpa, ő szabályosan közlekedett, én meg úgy nagyjából nem figyeltem. Elnézést kértem tőle, vettem néhány mély levegőt és vártam, hogy zöld legyen.

Utána már ott is körbenéztem, ahol nem is várható keresztforgalom. Igazán nem szerettem volna megszabadulni az életemtől. Nem vagyok öngyilkos alkat, csak kissé figyelmetlen.

Nem tudom, mit tehetnék ellen. Járhatnék nem bedugott füllel, de akkor meg mindenki megtalál, akinek beszélgethetnéke van. Azért viszek könyvet és hallgatok zenét, hogy ne kelljen idegenekkel csevegnem az életükről.

Volt időszak, mikor egy ötperces várakozás elegendő volt arra, hogy két történetet is meghallgassak. Ahogy nőttem, és bemorciztam, egyre inkább elszigeteltem magam. Az embereket ugyanis nem érdekli, hogy én nem akarok velük beszélgetni.

Mostanában csak a nagyon elvadult alkatok találnak meg. Azokat nem rettenti el, hogy olvasok és nem hallok egy szót sem abból, amit mondanak. Szerencsére ez nem gyakori. Már csak két-három havonta fordul elő, és a legtöbb esetben úgy teszek, mint aki nem hallja. Bár van, akit ez sem hat meg. Lenyom egy monológot, amikor tüntetőleg rá sem nézek, arrébb oldalog. Végül is megkapta, amit akart. Elmúlt a közléskényszere.

Vadidegenek kiabálnak át  a mozgólépcsőn, integetnek a metrón, jönnek hozzám oda az utcán. Legygyakrabban olyanokkal, hogyan kell ide vagy oda eljutni. Rejtély miért, amikor rajtam kívül úgy százhúszán álldogálnak még ugyanott. Ráadásul nem, azaz nem tudok közlekedni. Valahogy csak kilyukadok oda, ahova megyek, de sem utcaneveket, sem más tereptárgyakat nem tudok megjegyezni. A csapda az, ha belemegyek ebbe a semmiségbe, két perc múlva azt hallgathatom, hogyan hagyta el a férje.

Volt, hogy álltam a Nap utca kellős közepén. Oda jött egy húszéves forma fiatalember és megkérdezte, hol a Nap utca. Erősen forgolódni kezdtem.Ez most valami vicc? Az utcatábla alatt álltam.

Máskor a 24-es villi nem járt, és a villamospótló buszmegállóban várakoztam, nagyjából nyolcvan ember társaságában. Oda jött egy nő, hogy honnan indul a villamospótló. Mivel körben táblák voltam én meg a gyűrűjükben álltam, ismét éltem a gyanúperrel, hogy valami átverés van itten. Olvastam, zenét hallgattam.  A többiek nem. Mégis engem zavart meg, mérges voltam és azt mondtam, nem tudom. A nő nagyon kétségbeesett arcot vágott, ezért csak ráböktem a táblára. Elmosolyodott, megköszönte, én visszadugtam a fülemet és ismét mérges lettem, de ezúttal magamra, hogy miért kellett azt mondanom amit.

Nagyikámtól jöttem haza. A HÉV megállóban jó sokan álltak, de valahogy furcsa elrendezésben. Vagy a peron elején a váróban csoportosultak, vagy a legvégén. Körülöttem sehol senki. Üvöltött a Green Day, Murakami Harukit olvastam, amikor azt vettem észre, hogy egy pár farmeros láb sétálgat körülöttem. Gondoltam, csak azért sem nézek fel! Ha akar valamit szólítson meg. Úgysem válaszolok. A zöld táltos félóránként közlekedett, még volt húsz perc a következőig. Naná, hogy tíz után elszakad a cérna.  A srác ráadásul dohányzott is, és zavart a füst. Felnéztem és vártam. Becsuktam a könyvem. Egyből mellém lépett. Megkérdezte, mit olvasok. Mutattam a borítót. Nem ismeri. Milyen? Jó.

- Ne haragudj, hogy leszólítalak, de most jövök a barátnőmtől. Két napig buliztunk, nem aludtam és félek, ha nem beszélgetek valakivel, elalszom.

Na de, miért velem? Beszélgetni kezdtünk a könyvekről. Agatha Christie király! Megkérdezte, mit dolgozom. Okom nem volt, hogy ne mondjam meg, de nem is akartam az orrára kötni és az egyszerűség kedvéért azt feleltem, help deskes vagyok. Megérkezett a HÉV, ő előre engedett, előzékenyen mutatva az utat. A pupillái szép tágak voltak, megfogtam a táskám, biztos ami tuti. Aztán folytattuk, ahol abbahagytok.

Nem rendelkezett még teljesen önálló gondolatokkal, de az olvasmányait jól válogatta össze. Kimondottan élveztem a társaságát. Elmesélte, hogy idén érettségizik, és utána szociológiát szeretne tanulni. A miértre nem adott egyértelmű választ, de így is megértettem. Mielőtt leszállt megköszönte a csodás társaságomat:

- Nem gondoltam, hogy ma még ennyire jót fogok beszélgetni egy… help deszkessel. Eszméletlen jó volt!

Kicsit felvontam a szemöldököm. Aha! Szóval nem sokat nézett ki belőlem. Nem baj!

- Én is jól éreztem magam.

Tehetetlenül téblábolt. Istenem, csak egy gyerek! Többször előre hajolt, mintha puszit akarna adni. Megkönyörültem rajta. Nem akartam vele többet találkozni, nem akartam egy problémát, és a nevén kívül nem is tudtam róla semmit. Kezet nyújtottam neki. Kicsit meglepődött. Rám nézett, majd a kezemre, aztán végül elfogadta. Sok sikert kívántam neki az érettségihez és a terveihez, ő még egyszer megköszönte a társaságom, finoman megszorította a kezemet és leszállt.

Rég élveztem, ennyire egy idegen társaságát. Nagyjából soha sem. Ez volt az első alkalom, hogy adott valaki választási lehetőséget arra, hogy ne álljak vele szóba, ha nem akarok.  Soha, még soha senkit nem zavart, hogy nem érdekel a mondandója. Ettől függetlenül, azóta az esélyt sem adtam meg másnak.

Az ilyen és ehhez hasonló  esetek elkerülése miatt közlekedem úgy, mint egy vak ló, és ha lehet gyalog. Csak az a baj, hogy így előbb-utóbb a hátamra kerülök. Amit szerintem,  nem fogok élvezni. A koporsó, azonkívül, hogy nem a Ritz,  olyan… végleges.