Efegyeltem

Egy kicsit korán jött idén az ősz. Ülök itt felöltözve. Sőt, zoknival a lábamon, ami kicsit szokatlan ebben az időszakban, és pont alkalmas az idő, hogy bepótoljak néhány lemaradást.

Elkezdtem SHINee koncertfelvételeket nézni, de nem bírtam idegekkel a sok visítozó csaj, és meglepetésemre, nem kevés srác látványát. Biztos az a baj, gondoltam naivan, hogy soha nem voltam olyan igazi rajongó típus. Elképzelhetetlenek tartom, hogy álljak egy tömegben, és magamról teljesen megfeledkezve, neveket sikítsak bele a semmibe. Biztos velem, meg a kontrollált érzelmeimmel van a baj. Ez kimaradt az életemből, tehát fanyar érzésekkel megállítottam a videót, és inkább elkezdtem hallgatni, immár kb. századik alkalommal A Murder is Announced rádiójátékot.

A zenéhez nem fűlött a fogam, csendben sem akartam ülni, F1 nincs ezen a hétvégén, ezért kevertem magamnak egy Macikávét (Lehet nevetni. Semmilyen koffeinest nem iszom.) és azt tetem, amit húszéves koromban minden este, leültem, hallgattam valamit és írni kezdtem. Aztán abba is hagytam, mert belém nyilallt valami. Meg a fenét nem vagyok rajongó alkat! Hogy is volt, amikor először mentem ki az F1-re?

Nos, annyira be voltam sózva, hogy ha nem akadt volna kíséretem, akkor is elmegyek, de az utolsó pillanatban, azaz csütörtökön tízkor csatlakozott hozzám Picinyke.  Az akkor még erősen fiatalkorú és már három fejjel magasabb fiatalember, aki épp csak betöltötte a tizenötödik évét. Na, gondoltam, ha elhagylak, édesanyád megöl, de én mint felelős felnőtt, igaz semmit nem láttam az izgalomtól, úgy éreztem, megoldom a helyzetet. Irány boxutcát látogatni!

Ja! Hát félúton már azon agyaltam, hogy életemben nem túráztam ennyit önként, nem túrázásra szánt ruciban, és nagy egy marha vagyok én, de akkor már nagyjából nem volt mit tenni. Vissza nem fordultam volna, ráadásul annyi félőrült bandukolt körülöttünk, olyan átszellemülté vállt a hangulat, hogy feledve minden kínomat, csak meneteltem. Érdekes, hogy a terület dimbes-dombos ugyan, én mégis úgy emlékszem, az út kétharmadát hegynek fel tettük meg, visszafelé meg olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam értékelni a lejtő előnyeit sem, de ugye közben megérkeztünk.

Egy baromira nagy sor végére, hamarosan közepére. Még ennyi embert egy helyen nem láttam, mármint olyan rendezvényen, ahova önként mentem el. Nem bírom a tömeget. Hamarosan azért jól mulattunk. A sorban mögöttünk egy igen kapatos Holland úriember állt, faragott hagyományos holland fapapucsban. Tudjátok, abban a felfelé görbülő, hegyes orrú fajtában. A fickónak olyan öt másodpercenként kellett kilépnie belőle, folyton jött valaki, aki le akarta fotózni, és így utánunk gyűlt össze Európa apraja-nagyja.

Viszonylag hamar bejutottunk, de pilóták alig voltak kint. Igazi csalódás. Schumi kint volt öt percet, aztán talán Liuzzi és még valaki, akinek már a nevére sem emlékszem. A BMW-nél viszont olyan kerékcserét nyomtak le, hogy elaléltunk az izgalomtól. A tömeg imádta a nyalókás embert. Valahányszor felemelte a táblát, együtt visítoztunk. No persze, fele olyan hangosan nem tudtunk, min a tizennégy-tizenöt éves csitrik, akik a boxot elválasztó fém kordonokba kapaszkodva sikították: Kimiiiiii! Jézusom! Ez nem nekem való hely!

Nem fértem oda a McLaren boxához, nem tudtam megnézni a kocsikat a sok kislánytól, és nagyjából ezen a ponton haza akartam menni. Picinykének persze könnyű volt. Ő a hátsósorból is jól látott, de én nem. Szóval elindultunk kifelé, a tömeg sodort, én próbáltam haladni. A kísérőm feje búbját is elvesztettem. Lemaradt. Én meg ott találtam magam a McLaren boksz előtt, gyomromban a kordonnal. Kétrét görnyedve levegő után kapkodtam és mindent megadtam volna, ha az az ezer ember, aki hátulról rám mászott, csak egy öt centivel hátrébb csusszan.

A biztonsági őr mély együttérzéssel megkérdezte:

- Fáj?

- ÁÁÁÁ! Neeem!

Aztán felfogtam hol állok. Minden kínomat feledve képeket kezdtem készíteni. Az volt maga a csoda. Olyan közel ügyködtek a szerelők, hogy ha nagyon pipiskedem az orrkúpokat el is érhettem volna. Iszonyú fáradtan, de elégedett mosollyal az arcomon mentem haza.

Meglehetősen rossz idő volt pénteken és úgy döntöttem, inkább szombat- vasárnap szeretnék kint lenni, mint az első nap után megfázni. Édesanya, a gyakorló angyal, meglepett néhány esőköpennyel is. Szükség volt rájuk. Gyakorlatilag olyan szinten szakadt az eső két napon át, hogy felázott a bőröm. Amikor nem zuhogott, akkor sem volt jó idő, így elázva üldögéltem a köpenyben, mert ami ruhám kilógott alóla, az felszívta a vizet. Fáztam, de mit érdekelt engem! Az izgalomtól cidrizett a fogam.

Apám! Az az érzés, amikor húsz motor bőg fel egyszerre leírhatatlan! A puhányoknak kellhet füldugó, mi csak úgy álltunk. Én a magam részéről lehunytam a szememet, engedtem, hogy az a vibrálás végigszaladjon rajtam. A talpamban kezdődött, végigkúszott minden porcikámon, csiklandozott, muszáj volt mosolyognom közben, a gyomrom meg a össze-vissza ugrált. Ez több mint a szerelem, ez valami olyan érzés, amire nem találok szavakat. Más dimenzióba kerültem. Nem létezett semmi, csak az autók, csak a verseny, csak én. Az emberek körülöttem ugráltak, dudáltak, visítoztak, én pedig nem voltam különb, leszámítva dudálást, de fel-felpattantam örömömben vagy épp  méltatlankodva.

Amikor Räikkönen legyalulta Liuzzit és itt a Kimi, hol a Kimit játszva tovagurult, a szám elé kaptam a kezemet. Liuzzi előttünk állt, simán kiszállt, felálltam és lestem mi van a finnen. Ő is kimászott. A segíteni szándékozó pályabíró kezéből kitépte magát és lenyomott egy kisebb hisztit. Megkönnyebbültem! Semmi baja!

Amikor vége lett a futamnak, a pályabírók kidobálták az apróbb darabokat. Mondtam Picinykének, intézkedjen, én vigyázom a csomagokra. Szeretem azt gondolni, hogy a féltett darabom egy McLaren Mercedesből van, bár erre semmi garancia, viszont nekem így esik jól.

A végén hazaértünk épségben. Csodával határos módon. Tömeg volt és káosz, Picinyke popsiján letört egy túl közel került visszapillantó tükör, mert rendőr rengeteg volt ugyan, de az autósokra figyeltek. Minden gyalogos a saját életéért felelt.

- Remek! Most történik veled valami, amikor megyünk haza!

- Visszaadjam nekik?

Csak bólintottam. Szóval Picinyke visszaszolgáltatta a tükröt, én pedig soha nem felejtem el azt az első hétvégét. Azóta voltam kint párszor, de az első felülmúlhatatlan volt.

Érezni, hallani fantasztikus volt. A testemen éreztem a motorok erejét, az agyamnak olyan volt, mint egy mentális orgazmus. Alighanem vagy félévig kitartott a mosolyom.

Olyan sok minden történt, annyi mindent tudnék mesélni, de tíz oldalban sem tudnék határt szabni a szóáradatnak. Beszereztem egy Kimi Räikknenes sapkát, és ezerféle jó élmény ért. Mint egy valóra vált álom, pedig nem is a boxutcából néztem a verseny. Na, majd legközelebb!

Nem irigyeltem a V.I.P.-seket, mert számomra annál jobb akkor nem létezett. Most már biztosan örülnék egy ilyen jegynek, de bármilyen jó lesz, vagy lehet ezentúl, azt az érzést, azt az izgalmat nem tudja semmi felülmúlni. Nem kaptam levegőt az izgatottságtól, fizikai rosszullétet éreztem, egyszer majdnem el is ájultam, mert annyira elszálltam. Olyan lehettem, mint aki be van lőve, és most, ahogyan írok róla, szintén érzem, hogy kezdem elhagyni a testemet.

Szóval tudok én rajongani. Csak nem úgy, mint mások. Sokszor nem látszik rajtam, nem ugrálok kétpercenként, és leszoktam a térdcsapkódáról is, de közben hozzám szólni nem ajánlatos.

Idén sajnos nem jutok ki, és már most rinyálok, hogy hosszú évek hagyományát megtörve, a jövő heti futamot nem fogom látni sem. Felvételéről meg nem ugyanaz. Azt szoktam mondani, ha az Angol királynő hívna teára, azt is lemondanám. Nos, bár nem lesz ilyen illusztris személyhez szerencsém, mégis kénytelen vagyok kihagyni. Nem tudom, hogy fogom viselni…

Élőben sokkal durvábbnak tűnt. Főleg, hogy oldatról láttuk, közvetlen a pálya mellett, csak kétbiztonsági kerítés állt közénk.