Bolhás, az öregedő foxi, nevéhez méltóan hemzsegett a bolháktól. Volt idő, amikor zavarta. Vakaródzott, vagy a földön fetrengett. Most egykedvűen tűrte az élősködök csípéseit. Az éhség jobban mardosta.Többször lenyugodott a nap, mióta elvitték a gazdát, azóta van egyedül. Senki nem adott neki vacsorát. Még a szánalmas üres kenyeret is kénytelen volt nélkülözni. Felkutatta az összes elásott csontot, azokat ropogtatta. Teljesen hiábavalóan. Semmi sem csillapított az éhét. Az esővizet felfogó hordó alján alig volt valami, hát felborította, hogy legalább a szomját oltsa, de már az utolsó cseppeket nyalta.
Megfeledkeztek róla. Ez az igazság.
Foltos mellső lábait keresztbe téve, sóhajtva hajtott fejet.
A kerítés foghíja és kopott volt, ahogyan a ház oldaláról is pergett a vakolat. A gaz néhol nagyobbra nőtt, mint ő maga. Nem igazán akadt mit őrizni, mégis valahányszor léptek közeledtek felemelt füllel figyelt. Ha valaki vagy valami volt olyan bátor, hogy közelebb merészkedett a portához, vad ugatással próbálta elzavarni. Eleinte félt egy kicsit, azonban lassan megszokta a magányt és ezzel egyszerre még a hangja is berekedt. A feladatát mégis, mint egy zsigeri kényszert, ellátta.
Egyre nehezebben állt fel, ezért az egyszerűség kedvéért, és mert folyamatosan gyengült, a kerítés mellé feküd, majd egy hiányos léc helyére tette ki szőrös fejét.
Várt.
Valaki könnyed léptekkel, szökdécselve közeledett. Egy kis emberke. Kezében botot tartott és végig húzta a kerítések során. Messziről zörögve hergelte eb társait.
Megszokta már, hogy senki sem néz rá, hogy senkinek sem hiányzik. Ugatni nem volt ereje. Bágyadtan nézte a közeledő alakot. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy elkapja a bot végét, aztán mégis mozdulatlanul figyelte, ahogy a feje felett elhúz.
Talán a zökkenés, a deszka hiánya tette, de a bot megakadt és a pinduri ember megállt. Érdeklődve kukucskált be a résen.
- Micsoda szemétdomb – motyogta magának. – Szánalmas... Hát te?!
Nem reagált semmit. A szavakat nem neki intézték. Itt fog meghalni, csupán néhányszor jön föl a hold addig, ebben a pozícióban.
- Blöki, te hogy kerültél ide?
Blöki? Lehetséges, hogy mégis… neki? Jártányi ereje sem volt, csak a szemeit emelte fel.
A kisember meredten nézte, az arcán valami szokatlan érzelemmel. Nem ismerte, nem tudta mi az. Talán félnie kellene? Á! Már ahhoz sincs erőm.
Elkeseredetten figyelte, a tétován felé rebegő kezet. Meg fog ütni. Már azt sem bánom, csak legyen vége.
A kis ujjak óvatosan morzsolták meg füle tövét, aztán beletúrtak bundájába. Lehunyta szemét. Istenem de jó! Rég, annyira rég nem simogatott meg senki.
- Egyedül vagy? Nincs gazdád?
Gazda? A gazda elment. Emberek jöttek, nagyok, és elvitték. Látta, hogy egy négykerekűbe tették, ami erős hangon visított. Nincs. Nincs gazdám. Senkim sincs. Már én sem vagyok itt sokáig.
- Éhes vagy?
Micsoda kérdés? Persze, hogy éhes. Nagyon, de persze nincs mit enni, úgyhogy mindegy is. Inkább nem gondolok rá.
- Na, kússz arrébb! Nem hallod kutyus? Menj odébb!
A méltatlankodás kicsit észhez térítette, nehézségek árán leejtette a fejét és odébb vonszolta magát. A keskeny résen a kicsi ember úgy kúszott be, mintha mindig ezt csinálná. A koszos ruháját elnézve, talán így is volt.
A kétlábú, mint aki otthon van, leült a földre és őt magához húzta.
Felhúzta az ínyét inkább csak reflexből, mint figyelmeztetésként. Nem harapta volna meg, csak meglepődött.- Viselkedj! Különben nem felezem meg veled a reggelimet.
Reggeli? Az nem valami ehető dolgot jelent?
- Anya csomagolt párizsis zsömlét, de sok lesz nekem. Megkaphatod a felét. Szeretnéd?
A pici farkát anélkül kezdte el csóválni, hogy gondolt volna rá. De még mennyire! A nyál megindult a szájában, mégsem merte elhinni. Olyan éhes vagyok!
Csak nézte ahogy a kis kezek előhúztak valami fehér gombócot, amiről aztán szépen lehámozták a héját és ott volt előtte az az illatos dolog.
Örömében felvakkantott, de maga sem ismert rá a hangjára.
- Beűűű, mi? Hát veled sincs minden rendben – nevetett jótevője, miközben kettétépte a párizsis nevű ételt és felnyújtotta.
Óvatosan csípte fogai közé, nyála csurgott átáztatva a kenyérfélét, de nem bánta. Olyan, de olyan éhes volt.
- Egyél csak! – Ahogy megütögette a feje tetejét felnézett és a mosoly, amit látott megdobogtatta öregedő szívét.
Némán ettek. Nem lakott jól, de az örült fájdalom valamelyest enyhült. Hálásan nyalta meg az apró kezet, aminek finom zsíros, húsos illata volt.
Az apró emberke kuncogott és megint megvakargat a fültövét.
Olyan jó itt, mint a mennyországban. Sehol nem lehet most ennél jobb!
- Na, keressünk neked vizet! Én is szomjas lettem. Mit gondolsz, működik a kerti csap?
Nem tudom. Mi az, hogy működik? Vizet nem ad, hiába lökdösöm.
- Nézzük csak… - Csinált valamit és friss, hűs víz kezdett zubogni. Felvonyított meglepetésében.
- Gyere – mondta neki, miközben két tenyerét a víz sugara alá tette, és hagyta hogy ő abból a kis mélyedésből igyon.
Annyira finom!
- Keresünk neked valami tálat. Biztosan van. – A gyerek, mert közben eszébe jutott, hogy az ilyen kicsi emberek gyerekek, szintén ivott, aztán bóklászni kezdett a magas fűben.
Eltűnt a ház háta mögött. Ő csak ült és figyelte, ahogy kezében egy régi, lepattogzott lavórral bukkan elő. Teleengedi vízzel, aztán nyöszörögve egy fa alá cipeli.
- Itt árnyékban leszel. Most mennem kell, már így is elkéstem az iskolából. Este benézek még.
Nem hiszek neked. Nem, de tudnod kell, hogy köszönöm!
Megbökdöste a térdét, a kéz érte nyúlt és megpaskolta az oldalát. Aztán a gyerek, ahogyan jött, úgy távozott.
Jobban érezte magát. Elégedetten rogyott le a fa árnyékában és elaludt.
- Ő az, apa. Ugye milyen aranyos?
- Sajnálom. Ez a jószág tiszta kosz, valószínűleg beteg és bolhás is. Már nem él sokáig.
- Nem, apa! Te nem láttad a szemét. Blöki, ébresztő!
Ijedten ugrott fel. Álmodott. Igen, ez csak egy álom volt. De… mégsem!
Ugyanaz a gyerek volt. Már besötétedett. Fényes, kerek dolgot fogott a kezébe, azt irányította rá. Mellette egy ember állt. Egy felnőtt. Most… Most mindennek vége lesz!
- Gyere ide, blöki!
Ijedten nézett rájuk, lassan elkezdett hátrálni a fa felé. Az ösztöne félelmében üvöltött.
- Menjünk fiam! Látod, hogy nem akar jönni. Biztosan fél is. Hadjuk magára!
- Nem! Gyere ide! Gyere! Na, gyere már! - A kisember hangja elvékonyodott és hirtelen víz kezdett csurogni a szeméből.
Míg ő hátrált, a gyerek kinyújtott kézzel közeledett és közben törölgette az arcát. Bolhás neki farolt a fának. Hát nincs tovább! Farkát becsapva, a földre kushadva várakozott.
A kis ember mellé lépett, letérdelt a földre és megvakargatta a pofáját.
- Gyere velem haza! – kérlelte csendesen.
Haza? Nekem itt a hazám. Nem mehetek el! A gazda majd…
- A szomszéd néni azt mondta meghalt a bácsi, aki itt lakott. Nem maradhatsz itt többé. Ugye velem jössz? Jó lesz, majd meglátod!
Meghalt? Igen, tudtam, éreztem az elmúlást a levegőben, de nem... én nem mehetek!
- Hoztam neked párizsis zsömlét. Ízlett, igaz? Minden nap megreggelizhetünk együtt. Csak gyere velem!
Körbenézet az elhagyatott, sötét udvaron. Miért maradna? Senkinek sem kell. Senki sem szereti. Nem etetik, adnak neki vizet. Talán… Talán mennem kellene!
Megszaglászta a felé tartott kezecskét. Ismerős illata volt. Simogatás illata. Felült és engedte, hogy a vékonyka karok átöleljék.
- Mehetünk, apa!
A gyermek erőlködve vitte, de nem tette le, nem hagyta, hogy maga menjen, vagy hogy megszökjön.
Beültek egy négykerekűbe, a kicsi ember az ölébe eresztette. Lassan simogatta, ő pedig egész testében reszketett. Mi lesz most?
- Amikor haza érünk, meg kell fürdesselek, és aztán keresünk neked egy új nevet.
Fürödni?!
- Mit szólnál a Beühőz? Szerintem aranyos.
A fülét morzsolgató kéz melegétől, a kedves hangtól minden félelme elmúlt.
Beü? Ostoba név, de persze nem ostobább a Bolhásnál. Azt hiszem, jó lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése