A király beszéde

(The King's Speech)

színes, feliratos, angol filmdráma, 118 perc, 2010

rendező: Tom Hooper
forgatókönyvíró: David Seidler
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Danny Cohen
jelmeztervező: Jenny Beavan
producer: Iain Canning, Emile Sherman, Gareth Unwin
vágó: Tariq Anwar

szereplő(k):
Colin Firth (VI. György király)
Helena Bonham Carter (Elizabeth királynő)
Geoffrey Rush (Lionel Logue)
Guy Pearce (VIII. Edward király)
Derek Jacobi (Cosmo Lang érsek)
Robert Portal (kamarás)
Andrew Havill (Robert Wood)
Calum Gittins (Laurie Logue)

Ez az a film, amit akkor is megnéztem volna, ha nem tudok semmit  a hátteréről. Colin Firth játszik benne, aki alighanem minden idők legjobb Mr. Darcyja. Egyértelműen kötelező darab.

BAFTA és Oscar-díjakat is magának tudható alkotás nem okozott csalódást. Nem más ez, mint egy sikertörténet. Főszerepben a királyság megmentője, aki épp olyan esendő, mint bármelyik alattvalója és akit ezért lehet szeretni. Mindegy milyen nevelést kapott, lényegtelen, mennyivel több, mert a szíve mélyén méltatlannak tartja magát mindarra, ami megadatott, amire született.

Szóval sikertörténet. Azt hiszem, az emberi agy kalibrálva van az ilyen sztorikra. Szeretjük, ha haladunk valami felé, ha van mondanivaló, katarzis és/vagy győzelem. Rocky Balboa is megfőzött a lépcsőn nyargalászásával,  ahogyan VI. György tette a dadogásával.

Mindig is érdekesnek tartottam az egész trónara kerülési hercehurcát. Olvastam és láttam filmet már VIII. Eduárd lemondásáról. Leggyakrabban hős szerelmesként ábrázolják, aki hajlandó volt lemondani  a hatalomról, csak hogy elvehesse azt a nőt, akit szeret. Micsoda romantikus gesztus! Valójában ez csak egyik bűne volt, a másik és kétségkívül a nagyobb, hogy hazaárulás vádja merült fel ellene. Ebben a filmben érintik a témát, bár kesztyűs kézzel. Csupán bizonyos virágcsokrokról esik szó, amelyeket Mrs. Simpson kap a német nagykövettől. Ott a pont és a jó. Alighanem hajlamosabb vagyok elhinni az akaratgyenge, egy nő bájai alá került karaktert, mint a hős szerelmest. Csak az a férfi viselkedik így, akit alaposan elkaptak a... Szóval, aki felett hatalma lehet egy nőnek. Mert, hogy mi, a gyengébbik nem, ennél jóval számítóbbak vagyunk. Nem hiszem, hogy akadna egy nő is, aki önként letenné a koronát és van még valami, amit úgy hívnak, kötelességtudat. Lehet, hogy magamtól lemondanék, mert kéne a fenének az a sok kötöttség és szabály, de egy férfiért! Ki van zárva!

Ott vagyunk a két háború közti Angliában. A királyságnak még rengeteg gyarmata van, amelyek erőskezű uralkodót kívánnak. Na, de mi jutott? Egy gyenge és egy dadogó trónörökös. Nem is tudom melyik a jobb.

Bertie-ben megvan az akarat a fejlődésre, bár annyira szeretné feladni is, amit szintén értek. Nem lenne jó, csak úgy elfutni? Sokszor az egyetlen megoldásnak látszik. Istenem, hadd dugjam homokba a fejemet! Szegény Györgynek ez nem adatik meg.  A kötelességtudata, a hazaszeretete, a küszöbön álló háború, mind kényszerpályára terelik. Beteljesíti hát a végzetét.

Erzsébet királynőről készült dokumentumfilmben láttam, mennyire jó, szeretet vezérelte család volt az övék. Mivel nem merült fel a lehetősége sem, hogy trónra kerülnek, normális családkánt éltek és a gyerekek megkaptak minden szeretetet, amit az apjuk nem. Talán ez a háttér tette II. Erzsébetet minden angol imádatának tárgyává.

Na, de ez később jön. Sokkal később. Most még előtérbe kerül az, aki a másik főszerepet kapta, Geoffrey Rush, a szokatlan módszereket alkalmazó, de ebben a végsókig hívő, beszédtanár szerepében. Az amatőr színészkedő, Shakespeare szerelmes, Ausztrál férfit az álmai hajtják. A hit valamiben. Abban, hogy jól csinálja, hogy segíthet. Abban, hogy majd egyszer megkapja a legjobb szerepet és mindenekelőtt a családja iránti ragaszkodása. Ösztönszerűen olyan fajta szemlélettel látja a dolgokat, ahogyan a sokat látott, de őszinte emberek teszik.

Ez a más nézőpont, ez a könyvekből el nem sajátítható élettapasztalat teszi őt alkalmassá a feladatára, és persze az is, hogy a kezdeti megilletődés után, Bertie-nek szólítja York hercegét. Vannak pillanmatok, amikor meg kell ragadnunk a problémát, és van amikor el kell engednünk. Ha másra sem tudunk gondolni, mint egy bizonyos hiányosságunkra, biztosan szembetűnővé tesszük.  A görcs bennünk egyre jobban nő és a végén szinte átvághatatlan problémává dagad.

Ahogyan Lionel Logue közelebb kerül Albert herceghez, elkezdi elsimítani ezeket a görcsöket, méghozzá úgy, hogy megtanítja György királyt  szembenézni a félelmeivel. A kudarctól való talán a leghatalmasabb.  A bizonyítási vágy, ami folyton ott van, azzal a tudattal, hogy úgy sem sikerülhet. Pedig igen. Csak sok munka, elszántság és akarat kell hozzá. No és egy jó adag önirónia. Imádni való!

Azt mondják, minden nagy ember mögött áll egy asszony, a felesége. A támogató, a szerető, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna össze. Helena Bonham Cartert legtöbben a Harry Potterből ismerik, mint Bellatrix Lestrange, pedig sok jó szerepben láthattuk már. Méltán gyűjtötte be ezért a filmért a legrangosabb díjakat. Elisabeth mindvégig hisz a férjében, de felismeri azt is, hogy kell valaki, akit nem vádolhatunk elfogultsággal. Néha az is elég, ha akad valaki, aki képes reálisan látni minket, és nem engedi, hogy elfelejtsük, kik is vagyunk.

A tanár és a magas rangú diák  szokatlan barátság nem alakult mindig zökkenőmentesen. Az élet úgy tűnik a forgatókönyv írok kezére játszott, megadva a drámai szálat, az összeomlást, ami utána  felemelkedés következet. Gyanús, hogy bizonyos elemeket jobban kiemeltek, míg másokról bölcsen hallgattak, de a királyi családdal együtt, én is üdvözöltem ezt a kitűnő alkotást. Már, ha számít a fogyasztó véleménye. Nem esküdnék meg a valóságos történetre, maradjunk csak a valóságon alapulónál.

Dráma, kevés humor, életek, sorsok.  Jól begyakorolt recept, igaz történetre, karakterekre épülve, nagyszerű színészi alakításokkal, méltán becsült nevekkel. Egyszerűen nem lehetett vele megbukni.

9,5/10