Rick Riordan: The Son of Neptune (The Heroes of Olympus #2)

Szerintem leírtam az elmúlt napokban néhányszor, de attól még tény, hogy Rick Riordan egy istenkirályzseni! Mindig pihentetem a könyveit a polcomon, mert jól esik a tudat, hogy bármikor elérhetem, ha viszont elkezdem olvasni, akkor biztos, hogy a végére is érek, ami annyira nem klassz. Ugyanis várhatok a következőre... Mert természetesen, ahogy nagyon sok külföldi könyv esetében, az olcsóbb kiadást szoktam megvenni, és a harmadik kötetre a The Mark of Athena-ra még várnom kell egy kicsit. Jó, addig még ott a The Demigod Diaries, de azt is csak ódázom, hogy ne legyek olyan hosszú ideig riordantalan... Problémáikból aztán nekem is kijutott, ugye?

Percy arra ébred, hogy eltelt nyolc hónap az életéből, az elméjében pedig hatalmas lyukak tátonganak. Abban biztos, hogy ő Percy, azt is tudja, hogy létezik Anabeth, aki minden butaságárt megcsókolja, tehát bizonyára ez igen sokszor megeshet. Nem kétséges az sem, hogy utálja a teszteket, valamint dacára a két dühös gorgó akciós ajánlatának, nemigen óhajt meghalni. Menekülés során belebotlik egy légióba. No nem az idegenbe, hanem egy tábornyi rómaiba, ahol egyből ismeretséget köt Hazellel és Frankkel. Amikor pedig kiderül, hogy valaki foglyul ejtette Thanatoszt, A HALÁLT, hármasban indulnak el megmenteni.

Van néhány kedvenc íróm minden kategóriában, ők azok, akiknek az összes írását szeretem és az egekig magasztalom. Itt van pl. Doris Lessing, Virginia Woolf,  Murakami Haruki, Gabriel García Márquez,  Kevin Hearne, M.J.Sullivan, Mark Lawrence és a sor végtelen, de ha ki kellene választanom egyet, hát Rick Riordan nagy valószínűséggel kiverne mindenkit. Persze szoros meccs lenne, de ebben a pillanatban úgy érzem, ő a legjobb. 

Az első sortól kezdve leköti az olvasókat, izgalmas, vicces, tanulságos. Már a harmadik oldalon hangosan nevettem, és ez később is számtalanszor előfordult. Újabb tudással gyarapodtam, mert kiderült, a római mitológiából még annyira sem vagyok jó, mint  amennyire a görögből voltam. Szerencsére a kedves író készített egy függeléket, amihez bőszen oda-oda lapozgattam, rengeteg dolognak használják ugyanis az eredeti, latin nevét.

Ahogy az első kötetben megszokhattuk, ezúttal is váltott nézőpontból követhetjük az eseményeket. A szereplőink most is súlyos titkokat őriznek, amitől, csak úgy mint a The Lost Hero esetében, kicsit komolyabbá válik a téma, azonban ezúttal sem ártott neki, az arányok ugyanis tőkeletesek.

Így utólag bevallom, hogy aggódtam kicsit. Számtalan példa akadt már rá, hogy hiába jó egy sorozat, amikor kirántják a kalapból a  folytatást, akkor bizony bennem a gonosz és örök elégedetlen könyvoholista felkiált: Kár volt! Mert tíz esetben tízszer nincs elég ötlet, tehetség a folytatáshoz, és persze ugyanezen betegségben szenvednek a hosszúra nyújtott sorozatok is. Tehát jogos volt a kérdés, hogy mit lehet még ezen újítani? Hiszen vannak a félistenek, meg a küldetéseik, harcolnak a rosszfiúkkal, meg megint harcolnak, de a végén úgyis megmentik a világot, azt kész! Hát, az van, hogy ezt még mindig lehet újat mondani. 

A szereplők egy része idősebb, Percy is 16 éves, ez magával hozott bizonyos személyiségbeli változásokat, amik építik a karaktert és mélyítik, erősíti a különben is masszív történetet. Akad rengeteg egyéb apróság, új tehetségek, helyszínek, feladatok, másfajta küldetések, bizarr helyzetek, furcsa szövetségesek. A római szál csavart egyet a sztorin, és elválasztotta a régi vallás isteneit az újaktól, akik személyiségükben is kissé különböznek. A szereplők erősek, a poénok pont jókor, megfelelő erővel csattannak. Tehát ha bárki azt gondolja, hogy nem lehet fokozni a Percy Jackson és az Olimposziak szériát, akkor erősen téved. 

Igen, én elfogult vagyok, nem kicsit rajongom a szériáért. Szívem szerint könyörögnék Riordannek, hogy fogadjon örökbe, aztán meséljen álomba éjszakánként, mert ahogyan mondtam, egy istenkirályzseni. És tudjátok, mi a furcsa? Szerettem az első sorozat magyar fordítását, szerintem remek volt, de angolul olvasni egészen más élmény. Teli van rengeteg, fanyarkás beszólással, amit nem éreztem ki a fordítások idején, pedig a stílus nyilván nem sokat változott. 

Amikor befejeztem a könyvet, éjszaka egykor, annyira fel voltam pörögve, hogy nem tudtam elaludni. Ezt teszi velem RR, mert ifjúsági kategóriában bizony ő a mérvadó, és aki nem hiszi, annak elmondanám, hogy bár már a felnőttek számára készült Tres Navarre sorozatáért is kapott egy-két díjat, a Villámtolvaj megjelenése óta minden évben nyer valamit, vagy éppen több valamit. Például 2011-ben összesen négyet söpört be a Percy Jackson és a Kane Chronicles sorozataiért. Azt hiszem, ez utóbbi is hamarosan felugrik a polcomra...

10/10

Follow my blog with Bloglovin