Az élete tagadhatatlan felbolydult. Éhínség bácsi, aki mostanra egy vagány, hosszú hajú tizenévesnek nézett ki, és Mardosó Kínnak szólíttatta magát, beköltözött Minden lakosztályába, amit régi gazdája valamilyen titokzatos feladat miatt elhagyott egy időre. Semmit ez eleinte feszélyezte, de új lakótársa már nem fiatalodott tovább, amitől hatalmas kő esett le a szívéről. Rémálmai voltak attól, hogy mihez fog kezdeni egy csecsemővel. Az elsődleges veszély elmúltával viszont sokkal inkább zavarta a bácsi viselkedése, aki nem csak megjelenésében, de viselkedésében sem haladta meg egy tizenhárom éves szintjét.
Újabban mindenen megsértődött, a közös étkezések alatt csak turkált tányérjában. Sokszor köszönés nélkül viharzott el, ki tudja hova, kétszer is rávágta az ajtót, és bár mindenhova együtt kellett volna menniük, több esetben is előfordult, hogy indulás előtt bezárkózott a szobájába.
Amikor Semmi felhozta, talán kicsit megfedőn, amiért nem teljesíti a feladatát, megkapta a klasszikus: te nem vagy az apám mondatot, és ezután inkább némán otthagyta. De most kivételesen mindketten jó hangulatban voltak, így a megfiatalodott bácsi összefogta aranyhajzuhatagát, felhúzta bakancsát és arra várt, hogy elinduljanak végre.
A legkülönösebb élmény az volt, hogy nem igazán volt szükségük a beszédre. Mintha Éhínség valóban a része lenne, mindig tudta, hogy mire gondol, és ez fordítva is működött, jóllehet csupán részletek jutottak el hozzá az egész képből. Jelenleg csak annyit érzékelt, hogy kísérője nagyon nyugtalan, de azt már nem tudta megmondani, mért. Rendszerint csak akkor beszéltek, ha az egyikük dühös volt - így valahogy könnyebben zúdították rá érzelmeiket egymásra - ezért lepte meg, hogy a bácsi a néma bandukolás helyett egyenesen hozzá beszél:
- Már egészen elfelejtettem, milyen borzalmas volt ilyen fiatalnak lenni. Azt hittem jó móka lesz, de a jelek szerint tévedtem.
- Hogy érted? - Sosem volt híres az ékesszólásáról, és a kérdés csak úgy ösztönösen bukott ki száján.
- Folyton dühös és éhes vagyok, de nem ételre vágyom. Valami feszít itt belül, hogy tegyek olyan dolgokat, amiket nem akarok, és ha tehettem volna, többször megfojtalak álmodban.
A természetesen odavetett félmondat miatt dermedten állt meg. Persze értette az okát, ami az embereknél a pubertásnak felel meg, ez náluk nagyjából száz-százötven év után következik be. Ez idő tájt kezdenek felerősödni a velük született tehetségeik is. Amikor Pestis bácsi volt gyerek, nem használna ki tényleges képességeit - az emberek maroknyian, félig inkább állatokként léteztek - de múzsából komoly hiány mutatkozott. Ihletre nagyobb szükség volt, mint egy falat kenyérre, és a szüntelen vágyakozása valami után tökéletessé tehette a faladatra.
Ez az erő pedig újra ébred benne. Ebben a bizonyos szempontok szerint fejlettebb világban, ahol az emberek ugyanolyan állatias és éhesek ösztönökkel rendelkeznek, mint elődeik. Ebből nagyon-nagy baj lehet...
- Amikor 113 éves lettem, elkezdek előbukkanni a képességeim. Vagyis hát...- Még soha sem beszélt erről, még Mindennel sem, így egy pár pillanatig tétovázott, aztán újra elindult és csendesen folytatta -, elkezdődött a nagy semmi. Igaz, eleinte csak egy-két percre felejtettek el. Úgy érzetem magam, mint egy vírushordozó, bárki, aki rám nézet, vagy csak egy légtérben tartózkodott velem, elkapta az Alzheimer-kórt, ami fura mód csak engem törölt ki az életéből. Így volt ez minden testvéremnél, unokatestvéremnél. Csak Ő nem felejtett el, de hozzá nem járhattam panaszkodni. Néhány év alatt egyre rosszabb lett, a percek órákká, napokká nőttek, majd újabb száz év elteltével végtelenné váltak. Amikor ez megtörtént, bezárkóztam a szobámba, nem tudom mennyi időre. Kicsit elvesztem az önsajnálatban és tépkedtem a fájdalmam. Képtelen voltam másra gondolni, és nem tudott semmi lekötni. Az étkezések, amikre nincs szükségünk, inkább mulatság, egy közös esemény, amin beszélgettünk egymással, de akkoriban nem találtam benne semmi szórakoztatót. Végtelenül magányos voltam, és ha tehetem, hát megölöm magam. De mint te is jól tudod...
- Nem halunk meg.
- Nem bizony, soha.
- És... mi történt?
A fiatal, félénken és kerek szemmel érdeklődő bácsi, aki nem is olyan rég a négy lovas egyikeként ösztönös rettegést váltott ki belőle, most mosolyt csalt arcára. Mosolyt, ami Minden távozása óta nem mutatta magát, egy mosolyt, ami talán kicsit szomorkás, de legalább életet kölcsönöz számára. Ha csak egy rövidke időre is.
- Ő hivatott, de persze nem akartam elmenni. Csakhogy lehetetlen elbújni előle, és maga jött el hozzám. Azt mondta, nem fog nekem hazudni, ez sosem lesz jobb, de nem születtem volna meg, ha nem bírnám el a terhet. Ezt csak és egyedül én viselhetem, az én feladatom és egyszersmind a felelősségem is. Egész életemben magányos leszek, de van az az ár, amit érdemes megfizetni.
- Baromság!
Legnagyobb döbbenetére felnevetett. Nem keserűen, ahogyan érezte magát percekkel korábban, hanem teljes szívéből. Újra meg kellett állnia egy pillanatra és a nagy Mardosó Kín értetlenkedve, kissé talán szégyenkezve nézett rá, hiszen a felnőttek mind vállalhatatlanok. A nevetése lassan elhalt, de a jókedve, érthetetlen módon megmaradt.
- Az! Egy nagy baromság, de igaz volt minden szava - folytatta széles vigyorral. - Nem szerettem a munkámat, soha sem tudtam értékelni a szépségét, nem láttam a fontosságát, nem is érdekelt mit teszek. Nap nap után végeztem a dolgom, eljártam a közös étkezésekre, nem a szórakozás kedvéért, hanem hogy ne maradjak annyira egyedül. Borzalmas volt, de akkor is csináltam, hogy legyen egy menete, értelme az életemnek, mert e nélkül megőrültem volna. A többiek mind túljutottak a fájdalmas részen, amint kifejlődött minden tulajdonságuk és érzékük, én pedig beleragadtam a végtelenségig, hiszen ahogy te is mondtad: "Nem halunk meg!" Igazán... felháborító, hogy másodjára kell átmenned mindezen, de... szóval ha valaki, hát én megértem. És ha úgy éreznéd... tudod, hogy meg kell fojtanod, nosza, rajta. Úgysem ölhetsz meg.
Némán lépkedett tovább, amikor észrevette, hogy nem követik a ruganyos léptek. Visszanézett és azt látta, hogy a bácsi gyönyörű kerek szemeivel, hibátlan, lágy vonású arcával bambán bámul rá.
- Megdöbbentettem Pestist! Hurrá nekem!
- Ez nem vicces!
- Dehogy nem! Nagyon is az. - Kezeit előre nyújtotta, ujjait begörbítette és kacsintva megfuttatta őket a levegőben. - Csak egy szavadba kerül.
- Bolond vagy?!
- Nem kizárt, de most lépjünk ki, bácsi, mert sok dolgunk van. Jobb lenne, ha nem poroszkálnánk tovább.
- Nem is értem ezt a szokásodat, mikor mindenhol ott vagy, minek járkálsz állandóan, mint egy ember.
- Mert szeretem. Mehetünk?
A kölyökképű rokon bizalmatlanul méregette még egy pillanatig, aztán megrántotta a vállát, és elhúzott szájjal követte. A tinikkel nem könnyű.
Csak az igazat mondat neki, úgy ahogy vele tették eonokkal ezelőtt. Fájt minden pillanat ebben az értelmetlen és vég nélküli létezésben, de amikor úgy érezte, nem bír többet, Ő megszegve régi szavát, nem kívánta többé, hogy fia egyedül legyen és elhozta számára Mindent. Aki pedig megváltoztatott... nos, végül is mindent. És most, hogy elment mégsem hagyta egyedül. Micsoda furcsa humora van valakinek! Alighanem a Teremtőnek, amiért ilyen lehetetlen párosokat alkotott, de már rég lemondott róla, hogy megértse a terveit, és tudta, hogy akármi is lesz az a nagydolog, nem viseli majd a terhet egyedül. Mert egy dolog biztos, az igazság, követve az életet szüntelenül változik.
A kétségei, amik újult erővel támadtak társa távozása után, mostanra egy csendes sarokban kuporogtak, és fogatlan szájukkal vicsorogtak, rá, de többé már nem árthattak neki. A hite erősebb volt mint valaha, és ahogy letérdelt a nő ágya mellé, hátán érzet Pestis kérdő tekintetét, aki arra várt, hogy elmesélje neki, ahogyan mindig is tette, kihez jöttek és milyen céllal. Elmosolyodott, ahogy megérintette az alvó arcát, és beszélni kezdett.
Mivel a kereső igen szeszélyesen működik, az előzményeket ide kattintva olvashatjátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése