Rengeteg alkalommal derült ki, hogy a velem szemben ülő hasonlóan gondolkodik bizonyos dolgokról, csupáncsak nem tudtam vagy mertem szóba hozni. Valahogy megszoktam már, én képviselem a külön kategóriát. Ahogyan azt is, hogy sokan furcsán néznek rám, amikor beszélek, így nem is igen töröm magam. Akkor mégis miért csodálkozom rá valakire, amikor helyeslően bólint? A kérdés koránt sem költői, teljesen mindennapos, ahogyan a válasz is. Mert nem beszélgetünk, mert nem ismerjük egymást. Én például, a látszat ellenére, nehezebben nyílok meg másoknak. Alighanem ezzel a zsigeri bizalmatlansággal születtem és bár órákat tudok beszélni a semmiről, a lényeges kérdéseket meg sem karcolom.
Nyilván a neveltetésem sem segített. Vegyük például azt, ami ismereteim szerint a legtöbb családban elhangzott: nem kell mondogatni, hogy szeretlek, úgy kell élni, hogy érezzék! Igen ám, de van egy csomó ember, nagyjából mindenki, aki önértékelési zavaraik következtében nem érzi. Számukra szükséges, hogy időről időre valaki elmondja. Az ember már csak ilyen. Így aztán állandó problémát jelent a kapcsolataimban, hogy megnyugtassam aktuális életem értelmét, én bizony szeretem, csak azt hittem, érzi. Hát... nem feltétlen érezte.Vérkín volt, mire megtanultam kimondani. No nem kellett beírnom a naptáramba, mint ahogyan a születés-, és névnapokkal teszem, de tettem egy mentális feljegyzést. Egy idő után az agyam automatikusan jelzet, ha benne volt a levegőben a vallomás ideje, vagy ha egyszerűen túl sok idő telt el az előző alkalom óta.
Persze nekem mindent fel kell írni. A különböző családi sátoros ünnepeket is képtelen vagyok megjegyezni (születhetett volna mindenki egy napon), azaz erősen támaszkodom a különböző kalendáriumokat kezelő alkalmazásokra.
Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha az ember odafordulna a másikhoz és egyszerűen csak kimondhatná, amit gondol. Emlékszem egy tavalyi beszélgetésre. Egy kollegám megtisztelt a bizalmával és elmesélte a problémáját. Tanácsot nem tudtam neki adni, de meghallgattam és mivel érzékeltem mennyire vibrál az idegességtől, arra biztattam, hogy találjon valamit, amivel le tudja vezetni a feszültségét. Általában, ha nyugodt az ember, észreveszi azokat a lehetőségeket, amik mellett elsétálna, mert semmi mással nem foglalkozik csak saját magával. Megkérdezte, én mit csinálok, hogy ilyen nyugodt vagyok. Kicsit vacilláltam mielőtt feleltem volna. Az, hogy az ember vallásos, leggyakrabban kétféle reakciót vált ki, közönyt, vagy döbbenetet. Ha egy adott közösségbe jársz nap-nap után, ott ismernek, tudják, de ha ismeretlenekkel beszélgetsz ilyen, a mai világban kényes témákról, gyakran látod a hitetlenségüket. Akadt olyan is, aki egyenesen azt mondat: én azt hittem, te egy felvilágosult nő vagy!
Ezekre mondom azt, hogy a hit nagyon fontos. Az hajtja előre a világot. Csakhogy a hit, csakúgy mint az emberek, különbözhetnek. Mindenki másban hisz. Sokan a tudományban, mások önmagukban, néhányan a pénz hatalma előtt borulnak térdre, és vagyunk mi, akik Istent hisszük. Mi ezzel a baj? Ha találsz valamit, bármit, amitől erőre kapsz, számít mennyire hat nevetségesnek mások szemében?
Tehát egy másodperc tétovázás után elmeséltem, hogy az én nyugalmam Istentől ered. Nem térítgetek, ezért nem mondtam, hogy járjon templomba, főleg mert én sem teszem. Fusson, ússzon, meditáljon, olvasson. Mindegy mit csinál, ha az jó eredménnyel jár.
Rám nézett és azt mondta: "A múlthéten templomban voltam. Nem csináltam semmit, nem imádkoztam, csak ültem ott és nagyon jólesett."
Nagyjából az utolsó ember volt, akiről feltételeztem volna efféle gondolatokat és újra megerősödött bennem az, amit minidig is tudtam, hogy inkább nem kellene feltételeznem semmit sem. Ha már magamat bedobozolom másokat hagyjak ki belőle. Ha beszélgetnénk, ha figyelnénk egymásra nem lepődnénk meg lépten-nyomon azon, hogy mások is élnek, gondolkodnak, éreznek. Azért mert akad néhány apróság, amiben hasonlítunk, még egyediek maradunk.Szóval mi lenne, ha most mindenki odafordulna a mellette ülőhöz és kimondaná az első dolgot, ami eszébe jut? Szinte látom a 7-es buszon nyomorgó tömeget, ahogy egy pironkodó tizenéves elmeséli a hozzá préselődő, anyja korabeli hölgynek, hogy ő bizony szereti a fémkiegészítőket itt meg ott, vagy hogy megbukott matekból harmadikban. A szülei pedig elvesztették a Skálában mikor öt éves volt, és az egész napot egy nem túl illatos, mogorva hölggyel töltötte, aki percenként bemondatta, hogy találtak egy gyereket. Kinek hiányzik?
Sokan furcsállnák, mert ez ellenkezne azokkal a normákkal, amiket belénk sulykoltak, pedig mennyire jó lenne ennyire szabadnak lenni! Mégis vigyázzunk arra, mit kívánunk, mert amikor megkapjuk rendszerint nem tudunk semmit sem kezdeni vele. Esetleg kiderül, hogy nem is ez volt az, amire vágytunk.
Egyenlőre tehát nem marad más, mint az érzés, hogy vannak még hozzám hasonlók, csak nem látom őket. Érdeklődni, kérdezősködni biztosan nem fogok. Mindenki válaszára meg pláne nem vágyom. Ezért továbbra is megtartom magamnak a gondolataimat, vagy a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elvét folytatva, kiblogolom. Aztán meg rácsodálkozom embertársaimra. Kispolgári korlátaimtól ugyanis legfeljebb annyira futja, hogy néha kinyújtom valamelyik végtagomat a saját határaimon túlra. Talán nem jár arra senki egy baltával, hogy méretre szabjon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése