Történt ugyanis, hogy a végösszeget étkezési utalvánnyal kívántam rendezni, így kiraktam a pultra hat, azaz 6 darab 500-as, négy, azaz 4 darab 300-as névértékű papírocskát és az egészet megfejeltem egy fémesen csillogó ötvenessel. A pénztár mögött álló hölgy bájosan mosolygott. Láttam, hogy egy pillanatra elmentek neki otthonról, mármint kihunyt szeméből a kedvesség fénye és a helyét a vaksötétség vette át. Már épp kezdtem aggódni, amikor előkapott egy számológépet, majd tüstént elkezdte összeadni a címleteket.
Nos, távol álljon tőlem, hogy magamat holmi matekzseninek tituláljam. A tény az, hogy állandóan kegyelemkettesen tengődtem, és ha a matekszakos kolleginám kiakad a tanítványán, rajtam tesztel (mert ha én megértem, akkor ugye nem vele van a baj), de ez számomra is meglepő volt. A ránézésre nyolc-tízévnyi korkülönbség kezdett aggasztani. Ha ő a jövő reménysége, mégiscsak be kell szereznem a szeppukuhoz szükséges tört, a tantó méretű szamuráj esernyő helyett.
Emlékszem, hogyan visítottam ezen a képen, de most már nem is találom olyan viccesnek. A pántocska alá tűrt pénzecskéket ugyanis meg kell számolni. Senki se merje leszólni többé a sztriptíztáncosokat, hiszen ők segédeszköz nélkül tudják, mennyi van a tangában!
Az eset tanulsága, a kislány előbb-utóbb tetemes hiányt fog összehozni, de táncolni sem mehet el, tehát az ennyire rossz képességű tanulóknak nem marad más, csak egy vezetőbeosztás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése