Határtalan...

Az Azt Adom! egyik témája alapján jutott eszembe valami. No nem a kommentek stílusával van bajom, bár az is megérne egy misét. Csodálatosan tudják egymást hergelni a tisztelt userek.  A kérdés sokkal inkább filozofikus. Mi számít lopásnak?

Ha YouTube-ról beszúrok egy linket, az ugye nem lopás? Vagy mégis? Szerintem csak megosztás.  Ha a feltöltő azt szeretné, hogy más ne vihesse el, akkor megakadályozhatja a beágyazást. Oké, ez a része tiszta. Mi van a többi oldallal?

Azok a képek, amiket beszúrok, nem saját készítésűek. A google galériájából hozom őket. Akkor azokat most loptam, tehát kérjek mélyen hajlongva elnézést,  vagy csak megosztottam?

Addig egyértelmű, ha bemegyek a közértbe és úgy sétálok ki egy literes tejjel, hogy nem fizettem érte, lopás.  A film és zene letöltés, azonkívül, hogy nagyon-nagyon csúnya szokás, lopás.

Azaz, lopás minden, amivel másvalakinek anyagi kárt okozunk. Jó, és mi van a szellemi tulajdonnal? A plagizálás is épp elég nagy bűn. Minden jó nevű írót pereltek már be, minimum egyszer, ezért a vétségért. Bár már ott tartanék!

Most egy kicsit megzavarodtam...

Ha rólam töltenek fel fotót, ami bejárja az egész világot, és mindenki nevet rajtam, vagy sajnál, az ugyan fájdalmas, és sérti a személyiségi jogaimat, amit a net világában igen nehéz érvényesíteni, de lopás is?

Azt szokták mondani, ami egyszer felkerült, az már mindenkié. Megszűnik a személyiségi jog, a tulajdon és szellemi érték fogalma. Közügyé válik, amin milliók nevethetnek.

Régen, ha elkövettem egy hibát, csak azok tudtak róla, akik jelen voltak. Manapság, ha valakinél van egy kamerás mobil, ami már szinte mindenkinél van, felveheti a botlásaimat és este több százezren, millióan gyönyörködhetnek benne. Örökre fent maradnak... Jáj!

Múlthéten álltam a 23-as buszmegállójában, ahol egy csapatnyi, tizenhárom-tizennégy éves azzal szórakozott, hogy egy csöves kinézetű és felettébb italos férfiról felvételeket készítettek. A szerencsétlennek fogalma sem volt arról mi történik körülötte. Dülöngélt és próbált válaszolni a gyerekeknek, mert azt érezte, hogy most valami nagyon nem jól van, de esélye sem volt. A körülöttük lévő felnőttek pedig nevettek.

Én sem szóltam rájuk, megtanultam, ha egyedül vagy a tömegben és túl akarod élni, hallgass! Szemen tudtam volna köpni magam érte, de helyette csak belül sírtam.

Attól a férfitól nem vettek el fizikailag semmit, csak a méltósághoz való jogát. Ahogy Polgár Jenőtől és még sokan másoktól.

Gyakran gondolok arra, nem jókor születtem. Néha nem találom a helyem a világban, és mivel nem vagyok egy technokrata, hamarosan majd végleg elveszem.

Miközben, próbálunk példát mutatni a gyermekeinknek a valóságban, a világhálón kisajátító, érdektelen felhasználókká vedlünk, akik vagy nevetnek mások szenvedésein, vagy kikérik ugyan maguknak, de csak azért, mert egy jó balhéra vágynak. Szánalmas!

Többé nem kell hírességé válni ahhoz, hogy a "címlapokra" kerüljünk. Megfordíthatjuk a folyamatot, előbb tündöklünk valahol, aztán válunk ismerté, mert úgy elesni, böfögni, káromkodni, énekelni, szavalni, bambulni, rosszul öltözni más nem tud, mint azok, akiknek lövésük sincs arról, hogy forog a film.

Most lesznek páran, akik majd álszentséggel vádolnak, de felvállalom.  Történeteket osztok meg a blogomon, és néhány szereplője nem én vagyok. Ez igaz! Fényképeket viszont nem csatoltam hozzájuk, nem személyesítem meg az áldozataimat, legyenek valóságosak, vagy kitaláltak. Bár lehet, morális szempontból még így sem helyes...

Gordiuszi gondolatcsomó, aminek nem látom a végét, de még csak azt a pontját sem, ahol átvághatnám.

Szerintetek, hol a határ? Van egyáltalán?