Ásó, kapa, kis balta

Ültem, és néztem killercatet, aki egy általa kipukkasztott sárga lufiegér maradványaival játszott, miután vagy két percig csak figyelte (ugyanis a durranástól megállt a cicadorombolás), és elgondolkodtam azon, ha nem így alakul az életem, vajon ülhetnék-e ilyen nyugalommal.

Hát nem! Biztosan tudom, hogy nem, mégsem dicsőítem az egyedüllétet. Általában legalábbis. Nem mondom, hogy rossz volt együtt élni valakivel, azt sem, hogy megbántam, mert nem lenne igaz. Attól a néhány évtől sokkal erősebb lettem. Mégis, milyen borzalmas már azért hálát adni, hogy nem született gyerekem, mert így nincs semmi, ami összekötne vele?

Honnan jött ez az egész? Tegnap majdnem egy év után beszéltem telefonon a nagynénémmel. A hangjából tudtam, hogy baj van, de lefutottuk az udvariassági köröket, mielőtt a tárgyra tértünk volna.

- Nem akarsz férjhez menni?

- Jaj, most miért? Már megint ez a kérdés!

Mikor fiatalabb voltam, arra gondoltam, hogy készítek olyan kis szöveg táblákat és a kérdésnek megfelelőt mutatom fel.

- Nem mész férjhez?

- Nem még nem.

- Hol dolgozol?

- Még mindig ugyanott!

- Mit csinálsz?

- Még mindig ugyanazt!

- Mikor mész férjhez?

- Nem tervezem mostanában.

És így tovább! Egy beszélgetés alatt olyan három-négy alkalommal lyukadtunk ki renitens magatartásomnál, tudniillik, hogy nem megyek férjhez. Van egy unokatestvérem, aki egy évvel idősebb, és ugyanezen álláspontot képviseli, de neki elnézik, mert férfi. Legfeljebb megjegyzik: egyformák vagytok. Ezt viszont annyit hallottam az elmúlt években, hogy már fel sem veszem. Valóban néhány hasonló bogarunk, és családi rendezvényeken valahogyan mindig egymásmellé ültettek minket. Szóval, ez sem hat az újdonság erejével.

Körülbelül itt tartottam a gondolatmenetben, amikor a nagynéném bedobta a bombát. A kedvenc unokatestvéremék különköltöztek. A nagyobbik gyerek, aki már saját, józan ésszel rendelkezik, az apjánál marad, a kisebbik, akinek az anyja jelenti a mindent, értelemszerűen őt választotta, és megkezdődött a lelki hadviselés.

A nagyszülők persze támogatják a fiúkat, de nem szólnak bele az életébe, a gyerekeket nagyon szeretik, sok időt voltak náluk. Igen, a múlt idő nem tévedés. Most, a kisebbik már nem jár hozzájuk, a menyecske mindenféléket terjeszt a nagyszülőkről, és miután ez egy kistelepülés, ahol mindenki ismer mindenkit, a hírek visszajutottak.

Ez felért egy hátba döféssel. Nincsen ember hiba nélkül, de amiket terjesztenek róluk, az egyáltalán nem igaz. Ismerem az összes érintett felet, nagyon sok időt töltöttem mindegyikükkel és most teljesen megzavarodtam.

Nyilvánvaló hazugságok keringenek szájról szájra, amit csak az hisz el, akit a rosszindulat mozgat.

Szomorú, amikor egy család tönkremegy, teljesen mindegy milyen okból, nem működött és kész, de miért kell így belekeverni a gyerekeket, a nagyszülőket, a testvéreket, az egész családot?  Nem elég a fájdalom? Mi motivál egyes nőket arra, hogy a vélt és valós sérelmeit azokon torolja meg, akik nem tehetnek róla?

Lassan a két testvér sem találkozik, mert a kicsi mintha agymosáson ment volna át, amit a nagyobbik rosszul visel.

Most nem az a lényeg, kinek van igaza, hanem az a kérdés, mi mozgatja a nőket, amikor ennyire bosszúszomjasok lesznek?

Biztos szükséges hozzá egy természet, amivel jelenleg nem rendelkezem, ahogyan az unokatestvéremnek a feleségéből sem néztem ki, de rájöttem, vannak még dolgok amik megtudnak lepni.

Például, amikor igen kedélyesen elcsevegtem az exem új barátnőjével, nagyjából úgy egy órát, és megkérdezte, miért mentünk szét, én azt feleltem, nem gondolom, hogy vele kellene megbeszélnem. Ha érdekli, kérdezze meg a párját. Azt mondta már megtette, de nem beszél róla. Na, akkor hagyjuk is ennyiben! A múlt az elmúlt. Mi a csudáért mocskoljam azt, akit valamikor szerettem? Nyilvánvalóan én sem vagyok tökéletes, szóval, ha akarna, szidhatna, de nem tette. Sőt, amikor teljesen váratlanul összefutottak édesanyával és elkezdtek beszélgetni, ami meg nem zavart, mert ehhez joguk van, együtt sírtak. Szó szerint. Édesanya még este is könnybe lábadt szemmel mesélte, és meg nem értettem, meglett felnőtt emberek mit zokognak az utcán. Amikor valami elmúlt, akkor elmúlt. Aztán jó van!

Persze, maradt bennem is tüske, nem is kevés, de a magam részéről örültem, hogy túl vagyok rajta. Nekiálltam feldolgozni és nem volt egyszerű. Nagyon fájt egy sereg dolog, de mire lett volna jó, ha a volt szomszéddal találkozva nem azt mondom neki, hogy elmúlt, hanem kiteregetem a szennyes? Kötve hiszem, hogy jobb lett volna tőle. Arról nem beszélve, felesleges fájdalmat okoztam volna  az exemnek, amikor visszahallja, mert hogy visszahallotta volna az biztos.

Nem rúgunk bele a földön fekvőbe! Nők, asszonyok, ha annyira nyomorultul bántak veletek, ha annyira rossz volt az életetek, ha annyira fájdalmas volt, miért nem álltatok odébb, vagy kertetek segítséget?

Megtanultam valamit ez lemúlt években, mindenkivel szemben azt lehet megtenni, amit ő maga enged. Vannak nagyon bizarr esetek az életben, de a legtöbb házasságra ez nem igaz.  A bántalmazott nők, aki jogosan vannak tele félelemmel, annyira szégyellik a helyzetüket, hogy leggyakrabban a közvetlen rokonok, barátok se, tudnak róla. Ügyetlen vagyok, elestem, megbotlottam, nekimentem, lefejeltem és még sorolhatnám. Áldozatokká vállnak, mert nincs erejük védekezni vagy kitörni. Na de az unokatestvéreméknél nem erről van ám szó.

Biztos szomorú volt a menyecske élete, elhanyagolták, nem törődtek vele, mit tudom én. A férje reggeltől estig dolgozott, a feneke alá tett mindent, jó kocsit, szép házat. Biztosan nem jutott ideje  a családjára és igen, nem egy sokat beszélő emberke. Talán nem lehetett vele megbeszélni, amikor kellett volna. Nem tudom, mert nem voltam ott és nem is gúnyolódom, tényleg sajnálom a feleséget, mert borzalmas dolog magányosnak lenni, amikor a házasság csupán papíron létezik, és meg kell halljon valaki a családból ahhoz, hogy láthasd a férjedet, mert a temetésre ő is elmegy. Igen, szép dolog, hogy gondoskodom a családomról, hogy megadok nekik mindent, de  a pénz nem pótolja ám a szerepemet, nem tesz valóságossá, nem ad jó éjt puszit, és nem kérdezi meg a páromtól milyen volt a napja. Az elhidegülés innen csak egy alattomban lezajló folyamat, amit akkor vesz észre az érintett, jellemzően teljesen döbbenten, amikor már késő. Megértem mindkét felet, tudom, hogy sok indulat és elfojtott düh kering ilyenkor mindenkiben, de emberek gyereketek van! Kettő is! Nem lehet ezt szépen?

Az én édesanyám sosem uszított édesapa ellen. Már nagyok voltunk mikor elváltak, pontosan tudtuk mi folyik, ismertünk mindent, nem kellett mondani sem. Soha sem mondta, hogy ne menj hozzá, mert ilyen-olyan. Pontosan tudtam milyen, de az édesapám. Akkor is, ha nem volt tökéletes apa. Na, most jelentkezzen, akinek olyan jutott!

Nagyon sajnálom a nagyszülőket, akik csak segítettek eddig, és sajnálom a gyerekeket, akiknek rámehet a kapcsolatuk arra, hogy a szüleik többé nem szeretik egymást.

Eszembe jut egy jelenet a Dogmából:

„- Az a tapasztalatom, hogy az átlag hím, egész életében egyszer sem képes, még tíz percre sem férfi lenni.

- Nem értelek! Csak nem akarsz csatlakozni a másik oldalhoz?

- Nem tehetem. A nők mind bolondok.

- Akkor menj vissza és kér az Istentől egy harmadik variációt.”

Nem értem a nőket, tényleg nem. Uraim, ha önök nem értitek őket, az rendben van, de nekem illene! Egyre vonzóbb az a harmadik lehetőség…