Makulátlan ragyogását nem törte meg egyetlen piszok, vagy rozsdafolt sem. Gyönyörű volt. Fémesen csillogott minden lendítésnél, kettészelte a napsugarakat is.
Félelmetes ereje, súlya, éle, megvédték Acarapit az útonállóktól, kenyeret adtak felesége és négy lánya szájába. Nehéz, de becsületes életük volt.
Acélpenge enyhe lenézéssel tekintett a fanyélre, mely a férfi kezéhez rögzítette. Dölyfösségében nem beszélt vele, ahogyan senki mással sem. Döntötte a fákat rendületlen, miközben a nyélre csak úgy gondolt, mint egy szükséges rosszra.
Nem hallotta meg a történeteit arról, hogy valaha csodás lombkoronát viselt, a mesék az erdőről, a csendről, a kéreg alatt motozó lárvákról és az ágak között alvó állatokról érdektelen suhantak el fémszíne mellett.
A nyelet Acarapi sem becsülte sokra. Már három ízben kellett cserélnie, és a jelenlegit is ékkel szorította meg, hiszen lötyögött. Hamarosan lejár az ideje. A végén úgysem marad más, csak Acélpenge és ő.
Cserzett arcán gondterhelt mosoly ült, megveregette a fejsze fokát és munkához látott.
Gumifaültetvényt ritkítottak, beteg, öreg fákat, néhány földre feküdt cserjét vágtak ki. Acélpengét hamarosan teljesen ellepte a nyúlós fehér nedv, őt nem zavarta ugyan a hőség, de Acarapi meg-megállt, letörölte homlokát, miközben csodálattal nézte, hogy egy fejsze sem hasít akkorát, mint az ő Acélpengéje. Folytatták a munkát.
Három, egyenként legalább húszméteres fát döntöttek ki, mikor Acarapi döbbenten megállt.
Acélpenge nem értette a késlekedést. Az izgatottan susogó nyél hangját túlkiabálva rezegte kérdését, de a férfi nem hallotta meg. Tátott szájjal bámult valamit, amire minden jel szerint nem számított.
Acélpenge lassan fordította tejfehér élét az ismeretlen felé.
A dolog, első ránézésre fának látszott. Bár annak szokatlan volt. Szög egyenes, világosbarna, rücskös törzse magasra nőt. Magasabbra, akár a környező gumifák. Legalább harminc méterre nyúlt, koronáját néhány szertelógó levél alkotta, melyek lehettek vagy ötméteresek. Az átmérője, minden karcsúsága ellenére elérhette az ötven centit, így a fejsze akaratlanul azt kezdet számolni, hány csapásból döntheti ki. Finnyásan elfintorodott, aligha jelenthet kihívást. Legnagyobb ámulatára, Acarapi szeretettel megpaskolta a törzset, majd kikerülte, hogy egy újabb jelölt fát vegyen célba.
A fejsze élére ragadt kaucsuk lé alatt ugyanolyan fagyosan csillogott. Ő azt akarta, az idegen fát, amilyet nem vágott még soha. Alig várta, hogy ékformájú teste hasíthassa , tépje, szaggassa az ismeretlen szálkás törzset, hogy kidönthesse, hogy megsemmisítse, ahogy annyiszor ezelőtt. Dühe egyre forrt, de hiába kiabált, a férfi újra felemelte, majd lesújtott vele és a fejsze dühében egyetlen csapás után kidöntötte a következő ifjoncot.
Acarapi övébe tűzött gallyazó fejsze, aki tudta, hogy Acélpenge lenézi őt kicsinysége miatt, csendesen szólalt meg.
- Mennyire gyönyörű volt az a Parajubaea torallyi! Legalább száz éves lehet! Mintha újra otthon lennénk! Bárcsak…
- Parajubaea torallyi? Az micsoda? Mitől szép neked? Csak egy fa, csak egy… - Acélpenge hangját elfojtotta a harag. Akkor először tudatosult benne, hogy a gallyazó, aki annyira hitvány volt, hogy még nevet sem kapott, régebb óta van Acarapival, mint ő. Gyermekként került a férfihoz, gyermekként!
- Otthon rengeteg ilyen nőtt. Szerettem, amikor a törzsükbe vágtak, szerettem, amikor felmásztak velem a tetejükbe. Onnan volt csak szép kilátás! Bizony! Az ég kékebb, a fű zöldebb volt, Acarapi pedig csak kilenc éves. Az apját várta folyton, ott ült, az övében hordott és várta haza az öreget. Szintén favágó volt. Az apja is használt mikor gyermekként az ő apját kísérte, ahogy Acarapi is használt, amikor elkezdte kitanulni a mesterséget. Neki nincs fia. Nem tudom, kié leszek ezután. Már öreg vagyok, talán jobb is nekem a pihenés…
- Hallgass! –mordult rá a gallyazóra, de már késő volt. A gondolatok bizarr módon vertek gyökeret fejében, fémtestét szomorúság járta át. Ha a férfi elmegy, vele kihall a favágók sora. Szégyenszemre majd tüzelőt vághat, és gyújtósnak valót apríthat. Ő még mindig fényesen fog ragyogni, csodálatosan tündöklik akkor is, mikor Acarapinak már a csontjai is szétporladtak.
Növekvő érdeklődéssel fordult a sudár ismeretlen felé.
- Hé, te! Paraju Bea! Azt mondják száz éves vagy. Igaz ez?
- Paraju Bea? Vasagyú! Parajubaea torallyi vagyok. Szólíts csak Pálmának!
- Pálma?
- Így már jobb, fák gyilkosa.
- Acélpengének hívnak.
- Nevet adott, az kegyetlen urad? Nem érdemelted meg. Nézd, hány testvérem fekszik a földön, hányakat öltél meg!
- Nos, én… én… - Acélpengét átjárta a kétely. Ő, aki soha sem beszélt fával, magától szólította meg ezt a valamit, aki gyilkosnak nevezi. Talán jogosan. Eddig érzéketlen volt a sikolyokra. – Sajnálom – súgta esetlenül. – Mond, igaz, hogy száz éves vagy?
- Illetlenség egy hölgyet a koráról faggatni! – felelt sértődötten Pálma, és a fejsze hiába kérlelgette, többé nem szólt hozzá.
Acarapival hazamentek. Közös szállásra, ahol sok idegennel feküdtek egy összetákolt faházban. A férfi az udvaron ülve nekilátott Acélpenge megtisztításának. Ahogy hűlt a levegő, a fehér ragacs lassan szilárdabbá vált és egy aprócska ág segítségével teljesen elhagyta szikrázó testét. Végül durva homokkal is átdörzsölte, majd gondosan becsomagolta egy zsírtól felpuhult rongyba, aztán a fűfélékkel kitömött szánalmas párnája alá tette, gallyazóval együtt.
Acélpenge hallgatta, ahogyan vidáman nevetgélnek vacsora közben, majd lassan mély álomba merülnek körülötte. Akkor sem pihenhetett volna, ha akar. Gondolatait kitöltötte Pálma, a sértődött hangja, és sosem látott sudársága. Szépnek találta, még ha csak fa is. Nem is szépnek, különlegesnek. Varázslatosnak, és… hosszú életűnek, vallotta be magának szégyenkezve.
Másnap egészen addig gondolkodott, míg meg nem látta újra Pálmát.
- Jó reggelt Parajubaea torallyi – köszöntötte halkan, repeső szívvel.
- Jó reggelt Acélpenge. Ma értem jöttél?
- Nem! Soha! – kiállott fel kétségbeesetten. Képtelen lenne rá! Az ébren eltöltött éjszaka ráébresztette arra, hogy furcsa mód kötődik ehhez a fához.
Pálma felnevetett. Hangja mélyen rezget acéltestében.
- Ne félj, Acélpenge! Nem azért éltem kilencvenkilenc évet, nem azért viseltem el, hogy az Andoktól messze, magányomban nőjek fel, hogy most egy ilyen kis nyiszlett fejsze kihasítson.
- Higgye el, kedves hölgy, nem áll szándékomban! Tudom, hogy tegnap tiszteletlenül viselkedtem. Elnézését szeretném kérni.
- Nohát! Milyen kedves Acélpenge, amikor nem morog.– A hangjából sütő csodálkozás, könnyed ujjkén simított végig csillogó élén.
A napot beszélgetéssel töltötték. Acélpenge rögtön az első suhintásnál, a kidöntendő kaucsuk törzsében felejtett csaptól kicsorbul, így Acarapinak muszáj volt elővennie tartalék fejszéjét. Azt az öreg, kicsit rozsdás darabot, amit nagybátyjától örökölt, és aminek sem éle, sem ereje nem is vetekedhetett Acélpengéjével. Eddigi életében először, nem igyekezet kihangsúlyozni tökéletességét. Észre sem vette a cserét. Hanyagul, Pálma lába mellé helyezték a földre, mint egy értéktelenné vált tárgyat, de sérült élén vidáman táncoltak a szavak, melyeket Paraju Beával, ahogy magában továbbra is nevezte, váltott szüntelen.
Lassan sötétedni kezdet. Acarapi felemelte és gondterhelt ábrázattal vizsgálgatta, majd dühösen, teljes erőből Pálma törzsébe vágta.
- Sajnálom, barátom – motyogta. – Nincs elég pénzem rád is.
Pálma élesen felsikoltott, miközben Acélpenge ordított. Együtt zokogtak. A hölgy a fizikai fájdalomtól, Acélpenge a lelkitől. Álmában sem gondolta, hogy ő lesz, aki megsebzi szívének oly kedves beszélgetőtársát.
Pálma fájdalma lassan alább hagyott, a fejsze az ék alakú sebben ragadt. A favágók sem tértek vissza többé, másnap messziről hozta a szél hangjukat, a dőlő fák reccsenését.
Az évek teltek, a két rész lassan eggyé vált. Acélpenge gyengülni kezdett, Pálma nedve lassan kikezdte csorba élét, és az apró fém darabkák egyesével olvadtak be a fába, melynek kérge lassan körbefonta, maga alá temette a fejsze húsba merülő részét.
Egy tavaszon Pálma fura magokat hozott világra. A hullámos, formátlan, dióra emlékeztető kicsik héja, ezüstösen csillogott.
Soha sem reméltek efféle ajándékot. Pálma életet, Acélpenge sértetlenséget adott a lassan növekvő magoncoknak, akik anyjuk árnyékában erősödtek.
Többé nem álltak egyedül. Az idő múlásával lassan kikopott kaucsuk ültetvény helyére, csodás Acélpálma erdő nőtt, melynek közepén tündöklött Pálma, törzsébe forrott Acélpenge kedvesével.
Néma éjszakákon ma is hallatszik halk susogásuk, Pálma búgó nevetése, és fejsze csókjainak fém tiszta csengése.
Köszönöm szépen.:) Nem találok szavakat, csodálatos történet.;)
VálaszTörlésMegígértem, hogy elmesélem, és nem felejtettem el. Bár tudom, ön azt hitte, igen. :)
VálaszTörlésCsak mellékesen jegyzem meg, menet közben áramszünet volt. Majdnem sírtam, mert természetesen nem mentettem el, de szerencsére csak olyan háromnegyed oldal veszett el. :D Azt meg játszva újra írtam ;)
HA csak önnek tetszett, már megérte. :)
Eszembe sem jutott, hogy elfelejtette, Acélpálma Kisasszony.:) Nem is gondoltam, hogy ennyire megszenvedett vele, így különösen hálás vagyok, hogy mégis befejezte.;)
VálaszTörlésNme szenvedtem. :) Könnyen jött, mert tulajdonképpen már kész volt, csak le kellet írni ;), de ha nem így lett volna, akkor is megérte volna, hogy önnek örömet szerezzek. ;)
VálaszTörlésÖn túl kedves hozzám, Acélpálma Kisasszony.:)
VálaszTörlésNem,nem! Az ön öröme, minden fáradságot megér ;)
VálaszTörlés