Kiszúrtál velem te, te kis teeee

Ez egy rendhagyó könyvkritika lesz, némi spoilerrel és egyebekkel. Hogy, akkor miért került a neraremasen történetek közé? Hát, mert szombatról vasárnapra virradó éjszaka nem tudtam elaludni és a kezembe vettem Karen Marie Moning Tündérkrónikájának 3. kötetét (A hajnalra várva; és csak most esett le, mennyire stílszerű a címe.).
Meglehetős nagy elvárásaim voltak vele szemben. Olvastam természetesen az elő két részt (Keserű ébredés, Álom és valóság).

Eredetileg nem érdekelt, de a sok krimi, szépirodalom, fantasy és kaland mellé kellett valami paranormálatlan is. A nyomoronc vámpírokkal tele lett a hócipőm. Mondjuk úgy, nyáladék szépfiúk nyomába sem érnek Drakulának. Elérkeztem addig a pontig, hogy ne tovább!
A vámpírjaim kegyetlenek vagy viccesek, esetleg romantikusak. Maximum valamelyik kettő a háromból, de amikor sokat akartak egy könyvben, az csalódást okozott. Na meg unalmasak voltak. Az állandó szex kérdés is fárasztó volt, már komolyan elegem lett belőlük. Szükségem volt valamire, amiben nem folyt a szerelem lépten-nyomon(az események rovására), vicces is, ergo szórakoztat és nem kell közben gondolkodni.

Valamilyen oldalon ajnározták az írónő angolul megjelent első kötetét. Gondoltam, miért ne? Amikor idehaza is megjelent, mégis nemet mondtam. Határozottat. Mi? Meghal a testvére? No way! Nem fogok sírni. Ez nem vicces könyv, ez egy dráma. Abból már elég van a polcomon. Nem kell!
Aztán valahol belebotlottam a második kötetbe, addigra nálunk is megjelent és erősen elgondolkodtam. Annyira dicsérik… hátha mégsem dráma. Szóval levadásztam a Bookline mezején és egyből a második részt is. Ha lúd, akkor legyen kövér.
Ó! Megvett! Kilóra.
Először is, érdekes, hogy már néhány oldal után bőgtem, de gondoltam most nem adhatom fel! Meg tudom csinálni! Rajta!

A sztori kicsit szokatlan, ugyanis itt a tündérek a rosszfiúk. Még a jobb tündérek is rosszabbak egy tucatnyi sorozatgyilkosnál. Szexhalált hozó fajta. Édes. Örök mosollyal a vadászmezőkre.A főhősnőnk, déli neveltetéséből kifolyólag, nem káromkodik. Például, nem ejti ki azt a szót, hogy segg. Tény! Merőben új jelentést kap egy sereg dolog, ha az embert petúniafejként küldik el melegebb égtájakra. Olyan fajta finom irónia és humor(rejtett és direkt formában) bontakozott ki, amit szerettem. Akkor is, ha pityeregtem kicsit.

Amikor bekerült a képbe Jericho Barrons, végleg elvesztem. Inkább nem mondanék semmit sem, de az a darkos fazon, akire minden nő vágyik, és akit minden épeszű kikerül. Én már csak olvasni szeretek ilyet, ami ugye nem fáj, az életembe nem engedek egyet sem. Nincsenek tévképzeteim, hogy majd én megváltoztatom, és a szeretett erejével… blaaaaaaaaa! Na, ez a baj a legtöbb vámpíros könyvvel!
Ellenben J.B. egyszerűen tökéletes. Az ő karaktere teremti meg a feszültséget és bontja ki teljesen a humort. Néha összenéznek és némán beszélgetnek. Sokáig azt hittem, hogy ez vicc, de amikor a gondolatokra érkezik verbális válasz, az meglepő és mulatságos.

A viccekről mit lehetne mondani? Ha kiírnék néhányat, senki sem találná igazán jónak, mert a poén sokszor csak csattanó másfél oldalnyi szöveg után, de akkor hangosan felnevettem, mindegy épp merre jártam.
Zavaró volt, hogy néhány dolgot lefordítottak magyarra, néhányat pedig nem. Ezek főként rövidítések, amik nekem nem jelentettek gondot és elmagyarázták a jelentésüket is, de valamit vagy fordítsunk végig, vagy ne tegyük egyáltalán.

Iszonyú mennyiséget beszélnek a szexről, de effektív senki sem csinálja, szóval annyira nem zavart, mert nem kellett ötven oldalon keresztül olvasnom a pettingről. Ha van bármi bajom Anita Blake-kel, hát az az, hogy folyton szexszel, mindig mással, tökre nem tudom követni kivel, miért és minek. Valami adódik már a sokadik orgazmuson kívül? Nincs történet, mert elcsúsztunk egy másik irányba. A pasik természetesen nem féltékenyek egymásra. Kialakul a rangsor, na meg, a mikor kinél ér az éjszaka hangulat.

A tündérkrónikáknál rendben volt, mert két dolgot nem bírok egy könyvben, az indokolatlan káromkodást, és az indokolatlan szexet. Néha úgy érzem, sokan csak ezért írják bele a könyveikbe, hogy meglegyen az oldalszám.
Mondjuk a második rész végére már, indokoltnak tartottam volna. Már majdnem, aztán mégsem! Bevallom, igen kíváncsi vagyok J.B. felépítésére…

Viszont nem kaptam meg amire vártam, a történet továbbra is szórakoztatott és annyira tetszett, hogy felrúgva a saját szabályomat (amilyen nyelven elkezdünk egy sorozatot, olyanon fejezzük be), elolvastam a harmadik kötet első két fejezetét angolul.Ó! Ez annyira jóóóóó! Sosem adják ki nálunk, sosem! Mégis ellen tudtam állni, pusztán esztétikai okokból, mert csúnya a felemás sorozat a polcomon. Vártam, várakoztam. Aztán múlt pénteken végre begyűjtöttem.

Áthaladtam az első két fejezeten, amit ugye már olvastam, és nem éreztem a sürgetést, így félre tettem. Némi beszélgetés, majd éjszakai írás után, úgy egy óra felé, megérett az idő az alvásra. Szépen el is vackoltam magam, kitessékeltem a számból Killercatet, aki valamiért úgy gondolta a fogaim viccesek, én viszont nem találtam annak a szőrözést, és lehunytam a szemem. Lehunytam és úgyis tartottam… Nem történt semmi. Félórás hiábavaló próbálkozás után feloltottam az éjjeli lámpát és nekiálltam olvasni.
Ilyen nálam időnként előfordul. Volt, hogy egész éjjel azt hallgattam, ahogy a felettem lakó darabolja az urát. Tuti, mert csak azt hallottam: csap, csap, csap-csap-csap, csap, csap, nem ez a zaj nem lehetett más. Minig is pártoltam egy jó kis családrendezést, így  gondoltam, segítek zsákokba csomagolni, de addigra kivilágosodott, így inkább dolgozni mentem.

A harmadik fejezet menthetetlenül beszippantott. Hamarosan azt vettem észre, hogy hangosan felvisítok néhány gondosan alapozott poénon (A szomszéd bizti boldog volt, de nem nyomtam fel a gyilokért, szóval csak hallgasson!), jó barátként üdvözöltem Jericho Petúniafej Barronst, a csodás kocsi gyűjteményét, azt ahogyan beszélnek egymással(Magázódnak! Jericho Ms. Lane-nek szólítja, ezzel adva egy olyan pluszt mindenhez a feszült, függők-vonzódom játékhoz, ami kiélezi  a poénokat, elmélyíti a drámákat és késélére állítja az olvasót. ) és az első olyan főhősnőmet, aki bár független, szeret önállóskodni, de tudja, mikor van szüksége segítségre és kéri is. Ugyanis a modern könyvekben ez nincs meg. Minden nő mindig mindent jobban tud, erősebb, eszesebb, mindenkinél, és mindenki hallgasson. MacKayla Lane tudja, ha valami nem megy, az nem megy, tudja, hogy nem haladhat vakon, mert mindenki tőle akarja a megoldást és biztosítás nélkül, nem éli túl a kalandot. Az emancipációnak is vannak határai, a feminizmus elvakult formáját végképp nem bírom, ezért mondtam búcsút Vavyan Fable-nek. A mesemaraton második része, nem csak rossz volt, de egyenesen katasztrófa. Ez csak saját vélemény. A régebbi könyveit nagyon bírom.

Szóval repült az idő, hiszen jó társaságba töltöttem. Izgultam és hahotázva nevettem, kicsit hiányoltam hogy még mindig semmi J.B.-vel, de hát az írónő jobban tudja.
Aztán az utolsó tíz oldal keresztbe tett reményeimnek, jókedvemnek, és egyáltalán nem tudom, akarom- e folytatni a sorozatot.

Mert hogy addig semmi huncutkodás, csak elméleti síkon, illetve  a szexhozó tündér jóvoltából, aktus nélküli orgazmus, ami tudom, hogy fura, de a karakterek és a szituációk miatt belefért. Még néha vicces is volt, amikor a megidézett főhős, az utcán kezd el vetkőzni, aztán magához tér, és húzogatja a ruháját, de késő, mert már a melltartóját is elhagyta. Ez igenis humoros, ahogy az is tény, hogy J.B. a végén tutira megmenti Macet. Nem azért mert, imádja és szereti, hanem mert érdeke fűződik hozzá. Amivel nincs is baj. Egyenes, őszinte, korrekt. Amikor ő nem ér oda, akkor jön V’lane, a halált hozó szextündér. Naná, hogy szintén haszonlesésből!

Na, most nem jött senki! Vagyis jött három másik szextündér, a nagyon-nagyon rossz bandából, és édesnégyesbe kezdtek.
Mi van?! Nem, nem, ez nem jó, ez nem vicces, ez nem humoros, ez nem szórakoztató! Hol a fenében van Barrons, a titokzatos, a zseniális, az ellenállhatatlan, leginkább antihős(mert tudjuk, hogy nem igazi jófiú)? Mi az, hogy nincs, mi az, hogy nem jön?!

Nem az zavart, hogy a főszereplőnk elbukik, nem baj, ha valami nem boldog véggel zárul, de miért így? Annyi ellensége van. Bárki, akárki megtette volna! Kit vigasztal, hogy karakter idegen, hogy nem saját akaratából tette (három tündérrel nem bánhat el), ha egyszer nem J.B. az, akivel megtette!
Az eddig 9,5-re tartott sorozatom lezuhant 7-re és csak néhány oldal miatt. Elrontotta a virrasztásomat! Komolyan, ha tudtam volna, inkább megint elolvasom valamelyik H.P. könyvet, vagy álomba szuggeráltatom magam a doromboló házjószággal. Az a kis szőr nem nagy áldozat!

Utólag persze látom, a borító is kicsit más volt, mint az első kettő, sem a színek, sem a gerinc nem hasonlított, puhább volt a kartontábla is. Figyelmeztető jelzések, de nem érdekeltek. Kint már az ötödik kötet jelent meg, mégsem érzem a vágyat, hogy beelőzzem a magyar kiadást. Egyáltalán, nem érzek vágyat az olvasásra sem.
Még túl elevenen él a hatása, ahogy  vasárnap reggel hat óra után, egyedül pufogtam. Az élet lassan újra indult az ablakom előtt. A macskák leléptek, átadták a terepet a kétlábúaknak,  de én olyan fokon pipa voltam, hogy lefeküdtem aludni és fél tizenkettőig fel sem keltem. Méghozzá azzal a jelmondattal: mindenki tehet egy szívességet és megcsókolhatja a petúniámat!