Vasakarat

Luke-nak! Kicsit elszalad velem a ló...

1. rész: Akarat

 A királylány durcásan, karba font kézzel ült. Legalább negyedórája nem szólalt meg, és nem tervezte az elkövetkezőkben sem. Felháborító, skandalum, disznóság, fújtatott mérgesen, aztán apja kutató szemei elől a fal féle fordult.
 Bakancsáról pergett a sár, Dadus kétségbeesetten próbálta levenni róla, de mérgesen elrántotta a lábát.
 - Hagyjál már!
 - Kisasszonyka nem viselkedhet így! Egy igazi…
 - Bla-bla-bla. Már milliószor hallottam, Dadus! Jobb lenne beletörődni, a nevelő bicska kettétörött.
 - Királyom, mondjon már valamit, én már teljesen kétségbe vagyok esve – zokogott fel az idős hölgy és termetes méretével átfurakodott a mosolyukat alig palástoló alabárdok között.
 Az írnok tapintatosan elfordult, míg a király apró sóhajok kíséretében, kezét a háta mögött összetéve gondterhelten járkált. Ez a lány púp volt a hátán. Szerette, persze, hogy szerette, de mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha fiúnak születik. Boldogult felesége arcát, kitartását és alighanem egy kocsmáros temperamentumát örökölte. Vajon kire ütött ez a gyerek?
 - Leányom - szólalt meg lassan, megfontoltan, – eljött az idő. Tizennyolc éves leszel, férjhez kell menned! Tudtad, hogy…
 - Nem! Én nem megyek férjhez!
 - Tán apácának állnál inkább?
 - Na, még mit nem! – dühösen toppantott apja elé állva, majd hogy hatásosabb legyen még gyorsan kettőt, és ettől a mini toporzékolástól minden sár lepergett mocskos lábbelijéről. A király jég kék szemei megvillantak, ahogy a piros szőnyegre nézett, de nem szólt csak szemét forgatta némán. Az írnok tudta a dolgát. Elhagyta a tróntermet.
 - Ez a két lehetőséged van. Apáca leszel vagy feleség. Ha szerencséd van, a férjed berendez neked egy saját kovácsműhelyt, és megengedi, hogy eljárj a szolgákkal vadászni, de a zárda falai közül nincs kijárás.
 - Ez tisztességtelen volt!
 - Lehet, de attól még igaz. - Megfogta, most megvan! Lánya kék szeme, amit tőle örökölt, épp olyan hidegen villogott, mint  sajátja és tudta, ha most megadja magát, vesztett. Márpedig nem vállalhatja fel a környező királyságok haragját.
 Már két éve folyamatosan hárítja a kérőket. Ami sok, az sok! Minden rendes nőnek az a feladata, hogy gyermeket szüljön, ha lehet fiút, ezzel gondoskodjon az ország stabilitásáról. A felesége megértette ezt.
 - Camill, kislányom, szeretlek, és Isten látja lelkem, nem zavartak a furcsa hóbortjaid sem. Elnéztem, amikor medvét neveltél a palota mögötti réten, és elnéztem, amikor a fejedbe vetted, hogy derekabb kovács leszel mindenkinél.
 - Az vagyok!
 - Ne szakíts félbe! Nem szóltam semmit akkor sem, mikor ételt osztottál, amikor ruhátlan fürdőztél a patakban, és bár majdnem beleroppantam, engedtem, hogy úgy birkózz, akár egy mocskos utcagyerek, de nincs tovább! Felelősséget kell vállalnod!
 - Nem!
 - De igen! Vagy apáca leszel, ebben az esetben még életemben kiválasztom az utódomat, vagy férjhez mész, és a férjeddel együtt uralkodsz. - Vajon máshol is ennyire nehéz a gyerekekkel?
 A düh könnyeket csalt lánya szemébe és minden ellenségessége, kipirult arca, harciasan előreszegez álla ellenére megsajnálta. Átölelte, úgy súgta a fülébe:
 - A kérőid holnap napkeltére megérkeznek. Öt király öt daliás fia, választanod kell köztük, de… - tétován elhallgatott. Ezzel talán nem megy messzire, megérdemel egy reménysugarat. – Tudod, adhatsz nekik egy feladatot.
 A szipogás elhalkult.
 - Milyen feladatot?
 - Akármilyet, amit csak szeretnél – motyogta.
 A lány vidáman felkacagott. Volt ebben egy leheletnyi őrület és csipetnyi gonoszság.
 A király borzongva nézte alabárdjait, akik arcára kiült a leplezetlen félelem, de senki sem szólalt meg. Fáradtan rogyott le trónszékére, hallgatta lánya távolodó lépteit.
 - Akár egy elefánt, trappol abban a bakancsban állandóan, de ha férjhez megy, már nem az én gondom lesz. Nem az enyém – nem értette mitől támadt jókedve. Mosolyogva nézte a szolgákat, akik a sarat szedegették, és az írnokot, aki visszatérve elé tette a kérők miniatúráit, majd hangzatosan sorolni kezdte dicsőségüket. Nem mintha számítanának! Egy cseppet sem.


2 rész: Na meg, a vas

 A reggel túl gyorsan érkezett, túl hirtelen. Gyomrát görcsbe rántotta az aggódás, mégis mosolyogva fogadta a királyi delegációkat. Egyiket a másik után. Elküldetett a lányáért. Remélte, legalább a bakancsot leveszi, ha egyszer napszámosnak öltözik.
 Halk zsongás járta be a termet, udvari zenekar cincogott egy távolabbi sarokból, tenyerébe támasztott fejjel nézte az ajtót és várt, remélve a legjobbakat. Kitárult mindkét szárny, néma csend lett. A király könyöke lecsúszott, ő maga ráharapott a nyelvére, de fájdalmánál sokkal erősebb volt megrökönyödése.
 A jövevény nem lehetett az ő lánya! Legalább öt éve nem viselt női ruhát. A halvány aranyszínű anyag, fehér csipkeberakásokkal, az aranyszínű cipő és feje tetejére tornyozott temérdek haj úgy ragyogott, akár a nap sugarai. A színek sápadtabbá, törékenyebbé festették, no és elrejtették izmos karját, lábát. Akár egy igazi hölgy! Tündöklően gyönyörű volt. Egy ábránd! Lopva karon csípte magát. Ébren volt.

A királyfiak türelmetlenül fészkelődni kezdtek, izgatott susogással figyelték a hercegnő minden mozdulatát, csak egy tett úgy, mint akit teljesen hidegen hagy ez a mérhetetlen szépség. A szomszédos királyságból származó Bernard unatkozva támaszkodott  az oldalajtónak, és kísérőjének minden próbálkozása ellenére sem volt hajlandó közelebb jönni. Titkos kiszemeltje volt ez az erős, jó eszű és kitűnő bajvívó, aki a maga huszonhat évével, lassan kiöregedett a házasságból. Pedig szép lett volna…
 - A szokások értelmében a jelölteknek ki kell állniuk egy próbát. Aki megnyeri, annak nyújtom a kezemet és országomat - szólat meg váratlan a lányának álcázott idegen.
 A király izgatottan nyújtotté előre nyakát, legalább olyan élénken várt, mint a kérők és kíséretük. Fel sem vette a közvetlen stílust, sem az etikett minden hiányát.
 - Holnap estére mindannyian hozzanak elém egy keszkenőt. Legyen olyan szép, olyan tündöklő, ragyog és ékes, amilyet én magam készítek,  a nyertesnek igent mondok, és másnap megülhetjük a menyegzőt. Az anyaga lényegtelen, csak a tökéletessége számít.
 A király kétségbeesetten hunyta le szemét, arcát tenyerébe temette és átadta magát a csüggedésnek. Az lánya egész életében nem vart ki egy keszkenőt, de még egy felet sem. Soha sem vett tűt és cérnát a kezébe. Azt sem tudja, hogyan néz ki a hímző ráma.
Felemelte fejét és tekintete találkozott Bernard barna szemével. Vigyora, amit eredetileg minden bizonnyal nyugtatónak szánt, már-már szemtelenné vált és a király szívét indokolatlanul járta át valamiféle furcsa melegség. Ez a fiú tudja, miről van szó, neki sikerülhet! Sikerülni fog! Édes Isten, add, hogy sikerüljön!

 Az előtte álló majdnem két nap maga volt a pokol. Minden sarkon izgatott hercegekbe botlott, akik a keszkenő színére vonatkozó tanácsokat próbáltak tőle kicsikarni, esetleg Dadust kergették a kedvenc motívumok titkáért. A palota népe jobbnak látta, ha csendesen, osonva végzi a dolgát. Csak néha kellett ellátni  egy-egy vérző ujjat. Látszólag minden sínen volt, viszont Bernard nyomtalanul felszívódott, a király félelme nőttön-nőtt.  Egész éjjel nem tudott aludni, csak forgolódott, étvágya sem volt.
 Este csendesen ült lánya mellett, elibük asztalt állítottak, melyre rákerült hat ezüst tálca, fehér szőttessel letakarva. Az ifjak felsorakoztak. A kérők komolyan vették a feladatott és szebbnél szebb keszkenőket hoztak. Ámuldozva nézte a tündöklő anyagokat, az arany hímzéseket és a sarkokat díszítő virág és madár mintákat.
 Bernard tálcáját letakarva várakozott mozdulatlanul.
 - Hadd lássam! – szólt a lány parancsolóan. A királyfi magabiztos vigyorral nemet intett.
 - Előbb a tiedet, királylány! Lássuk a te ragyogó darabodat.
 Az egybegyűltek helyeslően mormogtak.
 Camill mosolya egy cseppet sem volt szerényebb, magabiztos kihívójánál. Biztosra vette, hogy akármi is lapul az ötödik tálcán, meg sem közelíti azt, amit ő hozott.
 A sokadalom egy emberként hőkölt hátra, a király felhördült. Az anyag alól kibukkanó acéllapon megcsillant a fény. Sarkaiban francia liliom mintákat vertek, közepére a királyi címer került és a szélein Camill neve volt olvasható számtalan apró betűkből kitéve, egymás után.
 - Mi ez? Ez nem keszkenő, ez…- dadogta mindenki tágra nyílt szemmel.
 A királylány mosolyogva csippentette fel a fémlap sarkát, óvatosan megrázta és az anyag, mindenki ámulatára, hullámozni kezdet. Kihívóan nézet Bernardra, majd maga fedte fel az utolsó tálcát.

A király hangosan felnevetett, lánya elsápadt, a királyfiak, akik csalárdságot emlegettek, döbbenten elhallgattak. Bernárd felemelte keszkenőjét. Mintha a hercegnő készítette volna, apró különbségekkel. Középét a szomszédos királyság címere díszítette, körben a trónörökös nevét viselte.
 - Ez hogy lehetséges? – kérdezte a királylány döbbenten.  – Csak én tudok ilyen vékony lapot kovácsolni, csak én ismerem az acélfüst titkát…
 Nem vette észre a csendesen kiosonó, könnyeit nyelő Dadust, akinek nővére oly sok szépet mesélt Bernardról,  és most, annyi évvel később, végre megnyugodott. Minden a terveik szerint alakult.