Búcsú

Nem bírom a búcsúzkodást. Talán, mivel a lelkem mélyén szentimentális vagyok, bár az is lehet, és én inkább erre gondolok, mert kényelmetlen. Na, jó! Mindkettőben van valami.

A megszokások embere vagyok. Az olyan dolgoké, amik meghatározzák az életem, márpedig két kollega elvesztése meghatározza. Meg is zúzza kicsit.

Kedden bejövök majd dolgozni és azt látom, hogy megszokott arcok megfogyatkoztak. Miközben látszólag gyorsan beilleszkedem, valójában hosszú hónapokra, évekre van szükség, míg ténylegesen megtalálom a helyemet valahol. Most, megint elvesztek valamit, amire értékként gondolok.

Lett volna olyan távozó, akit elintéztem volna annyival: hiányozni fogsz. Ami ráadásul még igaz is, de ez a két ember, ennél jóval közelebb áll hozzám. Akkor is, ha nem vagyunk bff-ek, ha nem járunk egymáshoz családlátogatásra, ha nem isszuk le magunkat az asztal alatt és még fölött sem.

Jövő héten már nem lesznek itt velem, nem fogják megkérdezni, hogy mi volt abban a vízben, mikor váratlanul énekelni kezdek, ahogyan senki sem hív többé hátrányos kolleginának. Lehet élni nélkülük, nyilván túl is, de ahogyan nem szeretek máshol aludni, épp annyira nem szeretem, ha eltűnik valami, ami nálam, leltárban van.

Azt mondák, hosszú témákat írok, és nincs idő végigolvasni. Na, ez most rövid lett, mert befejezem, mielőtt sírni kezdenék.

A változás mindig egy kicsit fájdalmas, akkor is, ha szükséges. Erre gondolok amikor azt mondom sok sikert az új életetekhez! Hiányozni fogtok… Nagyon!

Akkor jöhet az ünneplés, sütik, piák, fasírt, meg majonézes saláták. Csinálok néhány lufivirágot vagy csak simán lufit fújok. Elköszönünk, ahogy illik. Sírni nem ér!