Távol áll tőlem

Luke kérdezte, hogy írok-e a K-popról. Nem terveztem, de ez elindított egy olyan gondolatot, ami itt, ebben a kis bejegyzésben bontakozik ki.

Mindannyiunk szekrényében rejtőzik néhány csontváz. Akkor is, ha magunk nem is érzékeljük. Ezek azok a dolgok, amiket tudatosan vagy tudat alatt,  rejtegetünk mindenki elől. Nem feltétlen bűnökre kell gondolni, mert hogy kinek mi a  bűn, az filozofikus kérdés, aminek boncolgatására sem időm, sem kedvem nincs jelenleg; sokkal inkább azokra az úgynevezett karakter idegen csekélységeinkre, amiket szívesen művelünk, de ha kiderül mindenkit meglepünk vele.

Mint például,  egy balettozó focista.

Előszeretettel skatulyázunk be mindenkit. Ránézésre eldöntjük, ki hova passzol, aztán jönnek a kellemes vagy akár kellemetlen csalódások. Az tény, hogy a skatulyáinkba magunk másztunk bele (bár néha kint felejtjük a kezünket, lábunkat), majd épp ilyen könnyedséggel tekintgetjük dobozolt társunk éleit. Csak az nem biztos, hogy amit mi látunk, azt érzi ő is.

Akkor a zene... Az ízlésemre nincs magyarázta. Mentegetni sem szeretném. Ilyen és kész.

Már volt róla szó, de az én édesanyám Máté Pétert, Kovács Katit, Ihász Gábort, később Jimmyt és hála istennek, Cserháti Zsuzsát hallgatott. Nem akarom leszólni. Néhány szám mai napig kedvenc, mégiscsak ebbe nőttem bele, és valamiért saját ízlésem sokáig nem is volt.

Nem érdekelt, azt hiszem, független attól, hogy énekeltem, mert azt szerettem. Énekkaros voltam, mentünk fellépni, később egy rövid ideig, külön is jártam énektanárhoz, de ez aztán elmúlt. Na, közvetlen ez után, voltam majdnem tizenöt éves, ráleltem a Green Dayre. Ó, apám! Az volt csak a valami! Egyből ráhangolódtam és ebben sokat segített, hogy kaptam végre egy walkmant, amin hallgathattam szünetekben is. Jellemzően a fiúknak is bejött. Egyből kölcsön akarták kérni. Én még nem untam rá! Tessék várni!

Azóta kéz a kézben járunk. Olyannyira, hogy azt szoktam mondani a Green Day a meditatív zeném. Nincs olyan hangulatom, nincs olyan gondolatom, amihez ne passzolna.

Aztán jöttek sorban a többiek. Az iPodomon sorakozó jelenlegi lejátszó lista:

Apocaliyptica, Avenged Sevenfold, Breaking Benjamin, Green Day, Linkin Park, Nightwish, Rayflower, Shinedown, Tarja Turunen, Three Days Grace.

Ezek senkit nem sokkolnának. Ha valaki venné a fáradságot, és megkérdezné a szüleimet, mit hallgatok, azt a választ kapnák, hogy nem tudják megmondani, csak azt, hogy nagyon hangos, pasik kiabálnak benne, a fejük is megfájdul tőle, de én rém átszellemült arccal énekelgetek magamnak. Mert ezek azok, amikre számítani lehet nálam. Nem vagyok jelen, szemellenzővel, hangos zenével, olvasnivalóval közlekedem, és néha emlékeztetnem kell magam arra, hogy az utcán vagy ember, az utcán!

És mi a kicsit fura? Háta van Agatha Cristie(Murder is Announced), Lurell K. Hamilton(Anita Blake, Vampire Hunter), Harry Potter (összes), Minden egér szereti a sajtot(mese)Darkly Dreanibg Dexer, Dearly Devoted Dexter, Dexter in the Dark, Óz a csodák csodája (mese).

A hangoskönyvek talán nem is lepnének meg senkit, a mesék kivételével, de ez is én vagyok.

Tegnap pedig elérkezett az a pillanat, amit sosem gondoltam, hogy megérek. Én, saját magam, a kis kezemmel, beszerzem némi K-popot. SHINeet, Super Juniort és egy számomra teljesen ismeretlen bandát, Block B-t.

Ettől nagyjából minden ismerősöm lecsüccsenne a petúniájára!

Sok mindent várnak tőlem, de pop zenét azt nem.

Azt hiszem, a lejtőn akkor indultam el, amikor menthetetlenül beleszerettem az Urabokuba (Uragiri wa Boku no Namae wo Shitteiru). Amikor rájöttem, hogy szeretem az animékat, akkor mindenféle darab fennakadt a látószögemen, és ez maradt is. A nyitó zenéjéért meg egyenesen oda voltam. Szóval elkezdtem keresgélni. Kinyomoztam, hogy egy Japán banda, a Rayflower követte el. A dolog innen, viszonylag könnyen ment.

Lett néhány J-Rock számom. Az, hogy megtanultam a szövegüket, miközben vagy öt szót tudok japánul, csak hab a tortán.

A következő koporsószöget yuka_mi verte be (ahogyan a neraremasen szót is tőle tanultam), a SHINee Luciferével. Egyszerűen nem értettem mi tetszik rajta. Nem mentettem el a kedvencek közé, csak becsuktam az ablakot és azon kaptam magam, hogy két nap elteltéve töröm a fejemet. Mi is volt annak a csapatnak a neve?

Megtaláltam. Ezért csak gratulálni tudok magamnak.

Azért sokáig ellenálltam. Legalább két hétig nem is tetszett más számuk. Szerintem, csak altattak. Mint egy okos kis parazita, megtapadtak a fülemben és kényelmesen elvackolták magukat. Nem mozdultak, nem adtak életjelet, csak amikor már késő lett. Odáig fajultunk, hogy  a SHINee banda mind az öt tagjának tudom a nevét. Skandalum! Még a Green Day tagok nevén is el kell gondolkodnom, a többiektől meg tán egyet sem tudok, mert nem érdekel. Nem vagyok, sosem voltam egy fangirl. Nem gyűjtögettem a cikkeket, nem vágtam fényképeket, nem akartam mindent tudni az életükről. Erre most, mire észbe kaptam, anélkül, hogy különösebben akartam volna, rendelkezésemre állt egy sor lényegtelen információ.

Elértünk a lényegig. Ez az én csontvázam. A K-Pop, ami bekúszott a küszöb alatt, és mivel nem szórtam ellene sót (nem démon ugyan, de talán működött volna), bent is marad.

Az ismerőseim csodálkoznak, néhányan megjegyzést tettek, engem meg pont nem érdekel. Betudjuk a sok furcsaság közé, ami már így is jellemez.

Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, csak eleve elrendelés van. Az összes új helyzet, új kapcsolat tartogat valamit, egy szálat, ami elvezet valahova.

Ebben az esetben: anime – Japán - J-Rock – yuka_mi(twitter, Japán) – K-Pop.

Ha megvizsgálom az életem jelentősebb eseményeit, a legjobb barátaimat, akkor kétoldalas ábrát tudnék rajzolni addig a pontig, míg összetalálkoztunk. " Nekünk találkozni kellett, valahol, valamikor. " Ez egy Harangozó Teri szám, de annak legalább igaz.

Minden lépés, amit megteszünk tart valahova, akkor is, ha nem látszik, és minden lépés tartogat valami újat. Talán kicsit lágyabbnak, nőiesebbnek kéne lennem. Az örömzenéim többségén eret lehetett volna vágni, míg ezek a zenék kicsattannak a boldogságtól. Valami olyan könnyedség, életigenlés, energia és szeretet van bennük, ami eddig hiányzott a repertoáromból. Akkor is, ha a szövegük, épp annyira bugyuta és semmitmondó, mint az angol vagy magyar testvéreiknek. Másmilyenek. Szóval itt tartok. Ide tessék dobni a követ, ha ti tökéletesek vagytok és nem nézitek titokban a szombati matinékat.

Nem mondok le egyikről sem! Imádom az összes zenémet! Azért azt készségesen elismerem, egy keveréssel furcsa párosítások jönnek létre...

Elérkezett az idő! Valljátok be, mi az a kis titkotok, amit nem osztotok meg másokkal. Melyik kocka álmodik arról, hogy légtornász, operaénekes, főállású háziasszony lesz? Melyikőtök élvezi a kis titkát, amikor senki sem látja? Ki süt szebb tortát, mint anyuci, és ki hímez jobban nagyinál?

Ez volt a mérleg nyelve:



Ide jutottam: