Két, számomra igen kedves banda adott ki új lemezt az elmúlt időszakban. Így ezeket most nagyjából felváltva, mégis a bőségzavarától és egyéb okoktól totálisan megzavarodva, amiket majd kicsit lejjebb kifejtek, hatalmas örömmel hallgatom.
Ismertem két számot az albumról, és szerettem is őket, de első hallásra volt bennük valami... Emlékszem, hogyan néztünk össze és kérdezgettük egymástól, hogy milyen. Abban mind egyetértettünk, jó, csak még meg kell hallgatni párszor. Szokni kell - mondtuk, és így is gondoltuk. Van ebben a jelenségben valami igazán furcsa. Az összes lemezüket ismerem, és természetesen megvan a személyes kedvencem, de soha nem éreztem az első pillanatban, hogy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, micsoda csoda! Egyszerűen csak tudtam, hogy nekem való, jóféle zene, amit élvezek, és valahol a huszadik és ötvenedik hallgatás között örökre a részemmé vált. Ahogy történt ez most is.
Az új album számai egyből szerethetőek voltak, és szinte rögtön találtam köztük egy olyan kedvencet, amihez természetesen még nincs klip, csakhogy ennek ellenére össze kellett szoknunk. Tanulom a bandát és a számaikat. Igen, ez a jó kifejezés, tanulom őket.
Nem találok ebbe semmi kivetnivalót, így voltam annak idején az irodalommal és a filozófiával is, mert érdekeltek. Ennyi, imádom a zenéjüket, oda vagyok a lelkesedésükért, ahogy odaállnak nehéz ügyek mellé, hogy nem estek hasra önmaguktól, a szövegeik szólnak valamiről, és nem csak úgy szálnak a nagyvilágba.
Úgy ahogy vannak tökéletesek, mégsem megy egyből a tananyag. A fiatalos lendület, a vadság, az őszinte hit és akarat így egyben sosem volt sajátom életérzésben, mégis oda vagyok ezért a zenéért, amiben megvan minden: Az, ami valamikor régen még bennem is megvolt, vagy akár minidig hiányzott. Ugyan mit számít?! Elvégre rábírtak, hogy végigtomboljam egy koncertjüket, az égszerelmére! Mi lehet ennél nagyobb bizonyíték? De még így sem lesznek soha az enyémek teljesen, folyamatosan biflázni kell! Ez van.
És miközben szorgalmasan ismételtem a leckét, egyszerűen csak megfeledkeztem Breaking Benjaminról, és a régóta várt Dark Before Dawn albumukról.
Gyakorlatilag a 2013-as válogatás albumot leszámítva, 2009-óta nem jöttek ki semmi újjal, és mivel a házuk
táján hatalmas volt a zűrzavar - 2011-ben több tag is kiugrott -, Benjamin Burnley fogta az együttes nevét és vele minden motyót, majd szépen elhagyta a múltját - három napra rá az egyetlen régi, megmaradt tagot, a dobost is, aki a hírek szerint mégis maga döntött a távozásáról -, hogy teljesen új zenészekkel ismét belevágjon az iparba. És ez lett az eredménye.
Most már napok óta ezt az albumot hallgatom. Igazán különös, mert amilyen elszántsággal az Our Last Night tiltakozik a behódolás ellen, ugyanolyan vehemensen és szeretettel ölel keblére Breaking Benjamin. Az új számok hallgatása közben egytől egyig azt érzem: hazatértem. Mindig, még a legelső ismerkedésünk idején is megvolt ez az otthonosság. Talán mert a zúzósabb számaik is kissé mélabúsak, vagy csupán az egész hangulat, ami a zenéből árad tűnik olyan ismerősnek, mint a tulajdon bőröm. Egy biztos pont az életben, ismerős és meghitt, mint a nap melege az arcomon vagy a szél a hajamban. Egyszerűen egész életemben a részem volt, csak erről egyikünk sem tudott.
Szeretem Benjamin hangját, a zenék és a szövegek dallamát. Azt juttatja az eszembe, amikor megcsömörlve a világ zajától bezárkózom egy hétre. Nem megyek sehova, nem találkozom senkivel, eltűnök rendbe tenni a gondoltaimat, és csak arra vágyom hogy valaki megnyugtasson, megvigasztaljon, hogy elhitesse velem, a világ tökéletes és kerek, vagy ha most még nem is az, de majd az lesz. Mert nincs és nem is lesz semmi baj!
Összehasonlítani a két bandát lehetetlenség, annyira különbözőek, de az ifjonti hevesség és a megállapodottság, a vadság és a támogatás is jól megfér egymással, ők miért ne tennék? No és mivel mindkét csapat mesteri új lemezt hozott, egy biztos, sokáig maradnak az életem részei, hogy aztán közösen alkossanak bennem új egységet. Csak mert ennyire jók.
Luke kérdezte, hogy írok-e a K-popról. Nem terveztem, de ez elindított egy olyan gondolatot, ami itt, ebben a kis bejegyzésben bontakozik ki.
Skandalum! Még a Green Day tagok nevén is el kell gondolkodnom, a többiektől meg tán egyet sem tudok, mert nem érdekel. Nem vagyok, sosem voltam egy fangirl. Nem gyűjtögettem a cikkeket, nem vágtam fényképeket, nem akartam mindent tudni az életükről. Erre most, mire észbe kaptam, anélkül, hogy különösebben akartam volna, rendelkezésemre állt egy sor lényegtelen információ.
Valaki tudja, hogy én miért itt vagyok és nem ott? Persze a kérdés költői, de a két kedvenc bandám egy turnéban erősen elgondolkodtatott arról, mennyire kiesek mindenből. Na jó, ha ott is ilyen barátaim lennének, mint itt, bizonyosan nem mennék sehova. Még Avenged Sevenfold koncertre sem. Egyedül ugyanis nem annyira buli, viszont körülöttem mindenkinek jó zenei ízlése van. Félreértés ne essék, az én ízlésem messze kiemelkedő, na de mit tehet itt egy ember? Széllel szemben ugye nem lehet... Vagyis lehet, csak visszafröccsen.