Kenyeret és cirkuszt

Luke-nak szeretettel!

A cirkuszi élet mindenkitől mást és sokat követelt. A hiéna, a kutya, a házi macska, a páva, az elefánt, a mongúz, a kígyó, a héja, a nyuszi és a ló, ezt pontosan tudta. Ezért döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, miután egy éjszaka leégett a cirkuszi sátor, és a nagy felfordulásban róluk megfeledkeztek.

Bár utólag inkább úgy gondolták, így könnyebben megszabadulhatnak tőlük, és egyszerűen nem akarták észrevenni távozásukat.

Míg az emberek fejvesztve rohangáltak, vizes vödrökkel, pokrócokkal, addig a vacsorára várakozó állatok különbségeiket félretéve, egymásmellé sodródtak, majd látva, hogy nincs rájuk szükség, elsétáltak.

Lassan két hónapja voltak együtt, de a társaság kezdeti problémái továbbra sem csökkentek.

A ragadozók ugyan nem falták fel a növényevőket, de megszokásból rájuk mordultak, valahányszor túl közel merészkedtek.

A szükség törvényt bontott, amihez a közös barlang is hozzá járult, szállásra mindannyiuknak szüksége volt, így eshetett meg, hogy furcsa barátságok köttettek.

Bár a páva pontosan tudta, hogy a hiénát nem a szépsége vonzza, jól esett a társasága és mikor a hűséges kutya hozzájuk csapódott, örült, hogy nem lesznek kettesben. A mongúz és az elefánt régóta kedvelték egymás. A kígyó felől, ha voltak is kétségeik, hamarosan elmúltak. A héja, aki alábecsülte a nyuszit és a lovat, gyorsan rá jött, bundás barátjában erős, bátor szív dobog, a pacinak pedig, aki számára a szabadság érzete mindennél fontosabb volt, olyan tehetsége van az életbennmaradáshoz, mint egyiküknek sem.

A növényevők kijártak legelészni, míg a húsevők tapintatosan messzebbre mentek vadászni. Néha a páva, aki lassan elképzelhetetlennek tartotta az életét vihogó társa nélkül, velük tartott. Ilyen alkalmak után kicsit megingott bizodalma a hiénában. Egész addig csipogott vissza, amíg a hiéna, egy végső, ugatás szerű mordulással el nem hallgatta.

A barlang lakói lassan rá untak erre a véget nem érő játékra, és ha néha valamelyik fel is szólalt a páva érdekében, hamar megtanulta, a szárnyas nem érdemel védelmet, hiszen önként hatja fejét a bárd alá.

A házi macska alapvetően jobban kedvelte a hiénát, de gyakran váltott csapatot, ha a viselkedését már nem tudta többé elviselni.

Ilyenkor az elefánt társaságát részesítette előnyben, aki higgadtságával, nyugodt természetével és termetével, tekintélyt és védelmet élvezett másokkal szemben. Ha támadták is, csakis a háta mögött tették. Szembeszállni egyik állat sem mert volna vele.

A kígyó kedvelte a nyuszit, furcsa mód, sosem támadt étvágya rá, és bár a ló sokat bosszantotta, a csapkodó patái veszélyt jelentettek rá, mégis élvezettel hallgatta őket.

A héja csak magát látta és a barátaitól is azt várta, hogy az ő szárnyalását dicsérjék. Maximalizmusa eleinte távolságtartóvá tette, azonban ahogy telt az idő, egyre jobban felengedett és megtanult meghallgatni másokat is.

A mongúz rájött, hogy a kígyó nyugodt, hűvös modora passzol az ő hirtelen, szaladgáló, alagutat ásó, sok mindent kipróbáló, kalandvágyó természetéhez, így attól kezdve gyakran közös kirándulásokat tettek.

Az elefánt kimondatlanul is vezetővé lépett elő. Igaz, hogy leggyakrabban bosszantották az ezzel járó feladatok.

A kutya szelíd, jó természete miatt, könnyen mások hatása alá került. Azon ritka állat volt, akit mindenki szeretett, mégis gyakran pórul járt hűsége és szeleburdisága következtében.

A páva és a hiéna színházfelelősökké váltak, amit gyakran még a barlangon kívül kezdtek játszani, de senkinek nem kellett félnie, hogy lemarad. Ugyanazon számokat vették elő, ismételték folyton- folyvást.  A hiéna szidta pávát madárságáért. Minél inkább bántotta, a tollas annál inkább bizonygatta kitartását, lojalitását, rajongását.

A kígyó igyekezet nem tudomást venni a dolgokról, csak akkor folyt bele, ha úgy érezte őt magát szólították meg. Ha nem így volt, csendesen, összetekeredve pihent a barlang előtt, ahol kevés látogatóját, aktuális hangulata szerint fogadta.

A macska eleinte idegesített némelyeket. Nehéz volt kiismerni. Amikor rossz kedve volt, gondolkodás nélkül megkarmolt bárkit, utána pedig hiába szerette volna jóvá tenni, alig akadt vevő a dörgölőzésére. A szeméből kiolvasott hangulatát, ami gyakrabban ingadozott, mint páva odaadása, figyelembe véve, elsimult minden probléma.

Régóta érezték, hogy baj lesz. Egyre messzebb kellett járniuk élelemért.  Mind gyakrabban gondoltak arra, hogy keresnek maguknak egy másik mutatványosokból álló csoportot, ahol gondoskodnak róluk, és ezzel visszakaphatják régi, megszokott életüket. Az állatok egy része szétszóródva kereste a kiutat, majd este, csüggedten számoltak be arról, hogy nem találtak semmit. A hiéna nem értette mi baja van a többieknek, ő biztosan tudta, hogy  a Carnevál cirkusz már útra kelt, ahol nagy szükségük mutatkozik állatokra. A helyük biztosított! A legtöbben mégsem osztották önteltségéből fakadó optimizmusát.

Majd váratlanul,  egy, az erdőben kiránduló család meglátta nyuszit, a fa telepítéssel foglalkozó csoport pedig lovat. A kis ugrifüles házi kedvencé lépett elő, a lóból haszon állat lett, de némi búslakodás után rájöttek, a lehető legjobban jártak.

A héja egyedül maradt. Szomorúan lógatta fejét, de abban bízott, szép szárnyaival elrepülhet barátaihoz.

Mindenkit megrendítettek az eltűnések. Hiába voltak annyira különbözőek, a barlangban és környékén rendet tartottak. Igazságosan felosztották a feladatokat, és maguknak sem vallották be, már annyira összeszoktak, hogy elképzelhetetlennek tartották az életet egymás nélkül.

Közben a nagyvilágban, a szökevényeket jó ideje keresték. A cirkusz nem tudott elszámolni velük. A hatóságok, mivel a társulat pénz és fedél nélkül maradt, maguk vették kézbe az ügyet. Kutató csapatokat indítottak. Vadászok, erdőkerülők járták a vidéket, telefonos forródrótot üzemeltettek, és minden bejelentést azonnal kivizsgáltak.

Erről a furcsa csapatnak semmiféle tudomása nem volt ugyan, de érzékelték a megnövekedett forgalmat, hát óvatosabbak lettek. Hiába.

A befogásukra küldött emberek éjszaka lepték meg őket. A hiénába és az elefántba altatót lőttek. A kutya és a macska nyakába hurok került. A kígyót villás bottal szorították le, majd zsákba rakták, míg a héját, a pávát és a mongúzt ketrecekbe zárták.

Felpakolták őket egy hatalmas teherautó platójára. Hiába fújtattak, kapartak, vonyítottak, nyüszögtek vagy csapkodtak, senkit sem érdekelt szenvedésük.

A szállásukra panaszuk nem lehetett. Gondoskodtak róluk, kaptak enni, inni, de mivel nem akadt köztük két egyforma, és mert mindenki a saját fajához került, nagyon magányosnak érezték magukat így, szétválasztva.

Az állatkert gondozói értetlenül figyelték, ahogy egymás után tagadták meg az evést. A fertőzés gyanút hamar megcáfolta az állatorvosos. Tökéletesen egészségesek voltak, csupán mind fogyásnak indultak. Nem közeledtek a többi állathoz, csendesen, mozdulatlanul különvonultak.

A kedélybetegség mindenkin jól látszott, még a kígyó is, bár lényéből adódóan semmiféle módon nem derült ki szomorkodása, összetekeredve feküdt, nem emelte fel fejét sem. Hiába kínálták ínycsiklandó nyuszikkal, mindig a barátja jutott az eszébe, tehát locsolócsőnek álcázva magát, gondolataiba merülve aludt tovább.

Az igazgató megelégelte a helyzetet. A park közepén felépített, mesterséges barlangrendszer, ami köré hatalmas kifutót terveztek, elkészült. Eredetileg a barnamedvéknek szánták, de a macik a jelek szerint jól érezték magukat a régi helyükön is, vagy legalábbis ettek, így utasítást adott ki, hogy a területet kerítsék körbe hálóval, a tetejét is borítsák be, majd szállítsák át a befogott állatokat. A gondozók szkeptikusak voltak, azonban mind érezték, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Végül is mi baj származhat belőle?

A legrosszabb esetben a hiéna felfalja  a kisebb állatokat, a mongúz megöli a kígyót, esetleg az elefánt agyontapos mindenkit. Csekély kockázat...

Világszenzáció lett a hiéna mellső lábai között gubbasztó páva, az oldalukat összevető kutya és macska, az elefánton napozó kígyó, a hatalmas fülébe kapaszkodó héja és a lába mellől kikukucskáló mongúz csoportképéből.

Sok éven keresztül a leglátogatottabb attrakció volt e fura gyülekezet. Tanulmányok tucatjai próbálták megfejteni viselkedésüket, de miután Brit tudósoknak is beletört a bicskájuk,  elfogadták, hogy unikum a maga nemében, ami minden bizarrsága ellenére is, boldoggá teszi az állatokat és a látogatókat.

Többé nem kerestek benne logikát. Helyette, még sokáig élvezték szokatlanságukat.