Egy tanya és más semmi...

Megboldogult rizsfőzöm fülének lelki üdve sodorta új ismerőseim sorába @bora_babe –et. Kellemes eszmecserét folytatunk  már két napja. Lehet, ezalatt rám unt, de amiről ő nem tud, hogy bennem igen sok emléket felszínre hoztak ezek a rövid twitek.

Elkezdem olvasgatni a blogját és néhány Betonfarmos állatkát egyből a szívembe zártam. Az antiszociális pipentyű lelkemből kotkodácsol. Nem csak szórakoztató, de elgondolkodtató írás is volt egyben, hiszen az állatvilág is bővelkedik furcsaságokban. Nekem mégsem ezek jutottak elsőnek az eszembe.

Megint nagymamám, a régen elhunyt, apai, csendes, imádkozó.

Emlékszem, és ezt említettem is, hogy gyermekkoromban úgy képzeltem, majd egy tanyán fogok élni. Lesz sok-sok állatom. Boci a tejért, és amiért olyan fincsi puha az orra, tyúk a tojásért, kacsa, mert murisan totyog, liba, mert két gúnár jobban őrzi a portát, mint egy csapat kutya. Persze, azért ebek is kellenek. Komondor és puli, mert ez a kombináció verhetetlen, francia buldog és harlequin dog, mert a kedvenceim. Macska, hogy egerésszen, mert én meg nem fogom a kis rágcsálókat csapdával, méreggel. Majd a természet elrendezi a dolgokat.

A kérdésre, hogy mi lesz az állatkákkal aztán, nem igen tudtam mást választ adni, mint hogy végelgyengülnek. Pedig azokban az időkben húsevő voltam(még ha végtelen finnyás is), de akkor is képtelen lettem volna elvágni torkukat. Ha gyilkos háztájik hordája rohanna meg és egyként kívánnák kitépni a lágyabb részeimet, akkor sem.

Ó! Majd elfelejtettem, egy kis tó is kell, aminek a partját övező köveken siklók napozhatnak, gyíkocskák és békák bogarászhatnak.

Az örülteknek kijáró szelídséggel kezeltek. Még mama is. Meg sem hallotta, ha mondtam valamit, mert híresen finnyás természetem miatt nehezen tartotta elképzelhetőnek, hogy bármi megvalósulhat ezek közül.

A családom régóta azzal szórakoztat, hogy grófkisasszony vagyok. Ennek létezik némi valóságalapja. Apai nagymamám egy elszegényedett gróf lánykájaként látta meg a napvilágot. Kutyabőrünk az nincs. Ugyanis mama, aki már úri rangban terelte a libákat, hozzáment egy viszonylag jómódú, ámbár címtelen paraszthoz, ezért kitagadták.  Az a fránya szerelem! Nem mintha számított volna. Jöttek az államosítások. Nagyapámat kulákká nyilvánították, elvették majdnem mindenüket. Dédapámat sem kímélték, címe bánta a fordult politikai helyzetet.

A család azon feléről különben nem tudok semmit, talán megérné utánanézni, de annyira nem érdekel. Csak amikor valamit nem úgy teszek, ahogy mások, akkor szembesülök ezzel az állapottal.

Például raccsolok. A családom egybehangzóan állítja, ez tipikus úri nyavalya.

Valamelyik télen az egész banda rajtam nevetett. Takarítottuk a járdát, jó sok volt belőle; valaki lapátolt előttem, nekem szórnom kellett azzal a valamivel, ami nem só. A nevére nem emlékszem.

Na, belemarkoltam! Nincs kis tenyerem, de valahogy az ujjaimmal együtt olyan picikék a kezeim, hiába szélesek, ezért nem fért bele olyan sok, de hát gyakran markoltam és szórtam. Megállt az élet. Egyként nevettek. „Nem áldást osztogatsz!” - mondták. – „Markolj bele rendesen!” - Megtettem mindent, de nem ment. Valahogy nem tudtam úgy, ahogy mások.

A finnyásságomat, válogatósságomat is ide sorolták, a viszonylagos választékos beszédemet, meg egy sereg más dolgot, ami miatt valaki időről-időre a fejemhez vágja, hogy úrilány vagyok, grófkisasszony, hercegnő és a többi.

A mamám tényleg az volt, és libát, marhát hajtott, olyan rutinnal nyisszantotta el a tyúkok nyakát, ahogy annak, aki az ő pozíciójába született, sosem szabadott volna.  Nem ez teszi az embert, én pedig szerettem. Bár olyankor, azért elkerültem… Biztos, ami tuti!

Szerencsére a szabad állattartást most újra felfedezik, nagyon helyesnek tartom. Régóta tudjuk, az vagy, amit megeszel. Az én étrendemen is lenne mit alakítani, még ha húst nem is vadászom a csarnokból.

Változunk, változom. Régen ujjbeggyel sem érintettem meg hallott állatok tetemét, mostanra már elkészítem, de valamiért nem tudom megenni. Nem volt ez olyan elhatározás, küzdenem sem kellett, viszonylag könnyedén kiírtam az életemből és mégis…

Soha nem vágytam jobban egy kis tanyára, saját, öregedő állatokkal, kutyákkal, kis veteményessel.  Öregszem vagy megint gyerek vagyok? Netalán fel sem nőttem?