Valami hasonló

Már nem is emlékezett rá, mikor indultak el a lejtőn lefelé. Volt valaha, hogy felfelé kapaszkodtak?

Visszatekintve az elmúlt évekre, nem talált egy percet sem, amikor boldogok lettek volna. Hiába adott minden. Minden?

Szép ház, nyaraló, két kocsi, három gyerek, kényelmes élet, elegendő pénz. Mégis… Mégis hiányzik valami.

Csak ne lenne ennyire szép! Akkor könnyebb lenne. Megcsalni, elhagyni, letudni örökre. Feltéve, hogy meglenne a hajlandóság mindezekhez, vagy legalább valamelyikhez. A barátai, kollegái, beosztottjai, mind irigylik az életét. Persze. Kívülről oly csodás, csillogó, cukormázas, mézeskalács álom. Tökéletes. Jaj, de tökéletes! Fájdalmasan az. Húsba vágón.

Az esti cirkusz, a legjobb barátjának fürdőjében, az utolsó csepp volt.  A legutolsó. Nem bírja már tovább!

Lopva az anyósülésre nézett.

Semmi kétség. Ő az.  A GYÖNYÖRŰ, A TÖKÉLETES, AZ ANYA és A SZAJHA. Csupa nagybetűvel. Azon kapta magát, hogy legalább hat másik, tüzet okádó fejet vizionált a karcsú, gazella nyakra. Megrázta a fejét és inkább a vezetésre koncentrált.

Bárcsak kellett volna, de az út olyan széles volt, mint a Vörös-tenger, és nyugodt, akár a szomszéd macskája vacsora után.

Rajtuk kívül senki nem ment arra, mert másoknak, velük ellentétben, van eszük.

Hajnali háromfelé járt. Értelmes rádióműsorban nem reménykedhetett. Élete párja viszont nem fog megszólalni. Meg van sértve. Hála Istennek, addig sem kell hallgatnia a veszett károgását. Szerelmük hajnalán belehalt, amikor nem szolt hozzá, most meg azért imádkozik, hogy kapjon el egy soha meg nem szűnő hangszálgyulladást.

Az első féltékenységi jelenetek, az első hisztik, lecsapott telefonok, még viccesek voltak. Hízelgett a hiúságának, hogy aggódnak érte, törődnek vele, esetleg féltik. Amikor szétvágta az öltönyeit dühös volt, de pár nap múlva ezen is nevettek.

Mostanra viszont nem maradt semmi. A humor egy szikrája sem. A gyerekek alig várják, hogy este hazajöjjön. Nem panaszkodnak, nem mondanak semmit, de csöndes, tágra nyílt szemeikből mindent kiolvas.

„A mama megint kiabált.” „Olyan dühös!” „Nem értem miért nem szeret.”

Egyikőjüket sem. Már senkit és régóta. Mindenkit birtokol maga körül. A szexet fegyverként használja. A falhoz állítja vele és aztán lassan, fájdalmasan főbe lövi. Lelki erőszak minden nap, minden pillanata. Legalább most csendben van. Reggel ágyba kapja majd a kávét, megcsókolja a homlokát és ezzel el lesz intézve minden. Nem beszélik meg, azt úgysem tudnák. Van, amit már nem lehet szavakkal helyre hozni és akad, amit nem szabad helyrehozni.

Holnap pedig tanácsadásuk is lesz. Házassági. A rosszabb fajtából, hiszen elvből ő a hibás. Ki más lenne?! Az agresszív, sokat dolgozó férj, aki nem törődik semmivel.

Senkit nem érdekel, hogy a hangját sem emelte meg évek óta, hogy minden este pontban hatkor belép az ajtón, független a hátrahagyott munka halmoktól, avagy kihagyott üzleti vacsorákról. Már rég társtulajdonos lehetne, ha nem tartaná fontosnak a családját.

Beszélgetni sincs értelme. Hiszen őt okolja. A sikertelen karrierjéért, amit érte adott fel, a nem tökéletesen feszes bőréért, a terhességi csíkokért, és az egész nyomorukért. Nem érti meg, ha mond valamit, de kihallja ami neki kell. Összekeveri, a fejében újra értelmezi, aztán hozzávágva erényt kovácsol belőle.

Lassan két éve nem is társalogna. Legfeljebb annyit:

-Szia!

- Szia!

- Milyen volt a napod?

- Jó. És a tiéd?

- Elment.

Nap nap után ugyanaz. Olyan unalmas. Annyira fájdalmas. Íme, az élete. Legalábbis valami hasonló.

Ez a nyavalyás út is hosszú. Never ending, mint az egész életük. Már semmi nem maradt, csak egy vágy: legyen már vége!