Emlékeztek?

Emlékeztek? Ki mivel töltötte azt a napját? Hogy én mit csináltam tíz évvel ezelőtt, szeptember 11-én? Pontosan emlékszem rá, ahogyan az azt megelőző napokra is.

Salátákat gyártottam, mint afféle hidegkonyhás néni. Többfélét, miközben édesanyám töltött dagadót, karajt és fasírtot készített, amiket szépen felszeletelt. Mindenki azt hinné, bulira készültünk. Végül is igen, csak a rosszabb fajtából.

Meghalt egy nagyon kedves családi barátunk és 2001. szeptember 11-én volt a temetése.

Az özvegy nem volt olyan állapotba, hogy mindent megszervezzen, a főzés részét átvettük.

Aznap hajnalba felkeltem, lezuhanyoztam, feketébe öltöztem, megkávéztunk édesanyával, bepakoltunk a kocsiba a maradékot, mert az ételek jó részét még előző este átvittük, és elmentünk a gyászoló házhoz.

Az emberek egyre gyűltek, ittak egy kávét, ettek egy szendvicset és mind együtt mentek a temetőbe. Én maradtam.

Nem volt kedvem menni. Ki szeret temetésre járni? Meg aztán kellett valaki, aki rendet rak a kondoleálók után, valamint megterít újra a halotti torra.

Leszedtem a poharakat, tányérokat, elmosogattam, amire nem volt szükség elpakoltam, újra terítettem, szalvétákat hajtottam, poharakat töröltem csillogóra.

Szét voltam szóródva. Többször kezdtem újra a terítést, elvesztettem valahol egy kupac villát, azt se tudtam, mit művelek.

Ráadású mind ezt a tévelygést néma csöndben hajtottam végre. Sem rádió, sem tévé nem szólt.

Hallottam, hogy a szomszéd kint motoz és szerel valamit. Gondoltam is: Legalább ma nem kéne zajongania. A szomszédjában gyászolnak. Tapintatlanok az emberek.

Aztán abbahagyta az idegeim nyúzását és bement.

Leültem, vártam. Hallgattam az óra ketyegését. Már mindjárt itt lesznek.

Nyílt az ajtó, beözönlött rajta egy csomó ember, székek nyikorogtak a parkettán, recsegtek, ahogy ültek, fészkelődtek rajtuk. Evőeszközök csörögtek, kopogtak a tányérokban, poharak talpa csapódott én meg csak szedtem le az asztalt, mosogattam, terítettem. Mosogattam, terítettem…

Megköszönték a segítségemet, megdicsérték a salátáimat. Bágyadtan mosolyogtam. Mintha nem is lettem volna ott. Aztán azt mondták, most már üljek le, egyek valamit, hagyjam abba a mosogatást, majd ők befejezik. Édesanya átkarolt és hazamentünk.

Épp szálltunk volna be a kocsiba, mikor a szomszéd leszólított. Fel volt dúlva.

- Nem hallottátok? – kérdezte.

- Mit? Történt valami?

- Ti nem nézitek a tévét?

- Nem. A temetés…

- Megtámadták Amerikát! Több százan meghaltak, eltűntek. Két repülő csapódott be a… - mondta megállás nélkül.

Emlékszem, összenéztünk és nem értettük. Nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Itt meghalt valaki.  A családja siratja, miről beszél ez össze-vissza? Meg ez különben sem lehetséges. Nem létezik, hogy Amerikát…

Hazamentünk, bekapcsoltuk a tévét és elképedtünk. Folyamatosan érkeztek a hírek. Mutatták azokat a képeket. Nem akartam elhinni, amit látok. Csak ültem, elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem hiszem, hogy az ismeretlen áldozatok miatt, inkább az egész napért, minden addigi napért, a feszültségért, és mert nem hittem a szememnek. Pedig számomra csak később következet az igazi borzalom. Amikor sorra jöttek a hírek a mentésben résztvevők eltűnéséről, haláláról. Valahogy engem ezek jobban megviseltek. Az egyedi tragédiák, a nevek és arcok sokkal inkább elértek hozzám. Hirtelen átéreztem az elvesztésüket. Nem csak a filmek, az élet is képes zokogásra bírni a megfelelő pillanatban.

Hirtelen jelentéktelennek tetszett a saját kis fájdalmunk, hogy egy embert siratunk, miközben családok ezrei kutatnak a hozzátartozóik után, mikor annyian meghaltak, eltűntek, megsebesültek. Az ember azonban csak ilyen. Önmagunkkal foglalkozzunk először, csak aztán másokkal.

Az elkövetkező napokban mindenki erről beszélt. Megindultak találgatások, hogy mit fog tenni Amerika. Mivel válaszol a terroristáknak? Sajnáltuk a sok embert, hitetlenkedtünk, de közben ment az élet a maga ütemében.

A saját, az összképhez képest jelentéktelenebb fájdalmaink nem szűntek meg, vesztek oda, csak azért, mert másnak, másoknak rosszabb.

A világ lassan napirendre tért az események fölött, hiszen történtek más borzalmak, de minden évben eszünkbe jut. Kinek mi.

Nekem egy barát temetése és csak eztán egy ország fájdalma.