Éjszaka a buszon

A tegnapi, azaz mai spontán tali igen jól sikerült. Erről nem igen szeretnék beszélni, lévén, aki ott volt úgy is tudja, aki meg nem, az így járt. Nem találkozott sem Perellivel, sem Annaleevel, de még velem sem. Hogy ez utóbbi áldás vagy átok, nem tisztem megítélni. Részemről jól éreztem magam.

Nos, mikor szedelőzködni kezdünk, olyan negyed három tájt, a csoport szétvált. Csoport! Micsoda nagyzolás! Addigra öten maradtunk, és ebből hárman úgy döntöttek, folytatják még az éjszakát. Ketten pedig inkább azt választottuk, hogy húzunk haza.

Eredetileg gyalog kívántam megtenni a hátralévő utat, de aztán a Harminckettesek terénél mégis megnéztem az éjszakai járatot. Azt láttam, hogy öt perc múlva jön a busz. Gondoltam, piszok mázli! Valójában négyszer annyit vártam rá(Na, vagy viszonyítási alapként szolgál a menetrend, vagy nem cserélték még le az őszire.), de rövid fejszámolás után így is jobban jártam, mint gyalog. Ráadásul nekem még a leszállás után további sétálni valóm volt, ezért nem érzetem kidobott időnek sem.

Breaking Benjamint hallgattam és olvastam.

Megérkezett a kissé régi, ámbár guruló és utasszállító funkcióját tökeletetésen ellátó, itt-ott rozsdásodó, zörgő kaszni.

Az első meglepetés ott ért, hogy minden ajtónál állt egy ellenőr. Éjszaka ritkán maradok ki, de ha mégis, inkább sétálok, így ez új volt. Felettébb hangos jó estéttel köszöntem, mert először is üvöltött a zene, másodszor pedig zavarban voltam a napszakot illetően. Úgy tűnik felületes nevelést kaptam, mert nem tudtam eldönteni hajnali három tájékán lehet-e már harsány jó reggelt kívánni.

No, mindegy! Szimpatikus lehettem, vagy csak zavarba hoztam a karszalagosokat(Ők sem tudták hogy kell köszönni! Hihi!), mert senki nem kérte a bérletemet. Ellenben egy igen nagyra és izmosra nőt fiatalemberé iránt élénken érdeklődtek. Lehet tetszett nekik, a fene sem érti. A srác, bár korban vagy tízzel alattam járt, kilóban legalább ötvenben felettem, ráadásul izomban. A tetoválásai láttán besírt volna minden jó érezésű lányos apa, valamint egy életre elég elemezni valót adott volna a dili dokiknak. Nem hiszem, hogy tudnának annyit fizetni, amennyiért leszólítanám és önként firtatnám jegyét avagy bérletét, de hát kinek mi jut.

Az úriemberszerű, igen szép és folyékony magyarsággal közölte, hogy nincs bérlete, valamint menjen mindenki a…, és különben b…meg.

Átüvöltötte a zenét, ami nem volt semmi. Az ellenőrök nem tágítottak. Ketten is várták, hogy leszálljon a következő megállónál. A minden bizonnyal elégedetlen utas meg is tette. Igaz, az ajtó csukódása sem tudta kizárni hangját, amivel ilyen–olyan felmenőket emlegetve búcsúzott hűtlen kék paripájától.

Ekkor, az egyik bácsi, aki kitartóan próbálta letessékelni a fiatalembert ezt megelőzően, és akinek kopott pirosan hirdette hovatartozását a BKV, kecsesen, akár Stephanie, felemelte középső ujját. Mindjárt mind a kettőt, mert párosan szép, aztán jól láthatóan integetett vele fel és lefelé mutató irányban is.

Hűűű! Le voltam nyűgözve!

Sajnos leszálltam a következő megállónál, pedig biztos tartogatott még izgalmas perceket az éjszakai járat személyzete. Majd legközelebb!

A magam részéről hazabandukoltam. A felettem lakó ezt nyilván érzékelte is, mert ahogy beléptem a lakásba, teli torokból üvölteni kezdtem a Diary of Jane-t.

Legalább Killercat örült nekem. Valami korai reggeli reményében nyivákolt, de csalatkoznia kellett. Csak labdáztunk. Az meg pattog és csörög… Bocsi!!!!

Lefeküdni értelmetlen lett volna, így nekiültem írni. Mindjárt munka! De jó! Hogy én mennyire szeretek dolgozni…