Csak én...

Tegnap kiborult a bili. Az az utolsó csepp, nem csak túltöltötte, de el is repesztette a poharat. Késő estig gondolkodtam azon, mi volt a tényleges bajom, amit végül, olyan éjfél előtt kicsivel, meg is fejtettem.

Elfáradtam. Ennyi.

Édesanyát rég láttam már és mikor beszéltünk telefonon, mindig meséltem, most ide megyek, oda megyek. Ezért vagy azért nem leszek otthon. Múlt hét pénteken, vagy egy hónap után végre találkoztunk és legutolsó történeteimet hallgatva,  annyit reagált rá:

- Te? De hát, te nem ilyen vagy!

Milyen igaza volt! Valóban nem. Én aztán nem zsongok, pörgők, szaladgálok. Nem találkozom ennyit a barátaimmal, nem csinálok ennyi programot magamnak.

Ez a nyár túl zsúfolt lett. Néha becsúszott egy-egy szabad nap, ami nagyon kevésnek bizonyult. Rá kellett döbbenjek, bármennyire is szeretem a barátaimat, bármennyire is jó volt látni őket, beszélgetni, enni-inni velük, nem kívánom a találkozások nagy részét.

Antiszociális énem már jó néhány hete visongva tiltakozik a reeátlan viselkedési formáim miatt, de nem igen figyeltem rájuk. Talán a K-Pop miatt. Egyszerűen jól akartam magam érezni, repkedtem mint egy megkergült kolibri virágról, virágra, és észre sem vettem, a testem azt sikítja: nem kérek több!

Ha most nem lehetek csak egy kicsit magam, azt hiszem, besokallok.

Tegnap egy számomra idegen férfiből kiváltottam azt a fajta védelmező reakciót, amit kizárólag a családom, barátaim gyakorolnak. Szerencsétlen megígért volna bármit, sőt, még a lehetetlent is, csak hogy letörölje a kétségbeesett arckifejezésemet. Meg is ígérte. Kicsikartam egy olyan adott szót, amiről tudom, ahogyan ő is, hogy nem tudja betartani, mert képtelenség betartani. Egyszerűen, nem értem, hogyan tehettem ilyen terhet egy ismeretlen emberre! Láttam, hogy mennyire szenved a szavai súlyától, láttam, hogy feszeng, miközben ott volt az is, hogy nem tudott mit kezdeni a kezeivel. Kinyitotta nekem az ajtót, többször majdnem hozzám ért, de aztán nem tette, hiszen az ő pozíciójában ez nem megengedhető. Nem barát, ismerős, még csak nem is kolléga, hogy ezzel növelhesse a komfortérzetemet. Így nem ért hozzám, én meg próbáltam összeszedni magam, de hiába, már teljesen szétcsúsztam.

Mosolyogtam rá, mint egy idióta, hogy ne essen kétségbe, mert láttam a szemében a növekvő pánikot. Valójában csak engem másolt, és nem is tudta, hogy nincs vele baj. Azzal sem, amit mondott, vagy amit tett. Velem, csak velem van a baj. Már túl sok volt.

Fáradt vagyok, egyedül szeretnék lenni.

A hétvégi programjaimat lemondom. Átteszem egy kicsit későbbre, ha lehet, és őszi üzemmódban kapcsolok. Heti egy találkozó. Maximum. Lehet még kevesebb.

Majd kiderül, miután átlazultam a hétvégét plusz a hétfőt de pánikra semmi ok. Nincs baj! Csak én vagyok. Csak a normális én...