Norvég erdő

(Noruwei no mori)
színes, feliratos, japán romantikus dráma, 133 perc, 2010

rendező: Anh Hung Tran
forgatókönyvíró: Haruki Murakami, Anh Hung Tran
zeneszerző: Jonny Greenwood
operatőr: Pin Bing Lee
producer: Ogawa Shinji

szereplő(k):
Matsuyama Kenichi (Toru Watanabe)
Rinko Kikuchi (Naoko)
Mizuhara Kiko (Midori)
Tamayama Tetsuji (Nagasawa)
Kengo Kora (Kizuki)
Reika Kirishima (Reiko Ishida)
Shigesato Itoi (színház professzor)
Eriko Hatsune

Murakami Haruki könyvéből készült filmet már akkor vártam, amikor először hallottam a tervbevételéről. Külön örültem neki, hogy az író részt vett a forgatókönyv elkészítésében is, hiszen ez egyfajta garanciával szolgált a kitűnő adaptációra.

A a történet maga kicsit más, mint a többi regénye. Meghozta a nemzetközi elismerést, és több mint harminc nyelvre fordították le. Ámbár hiányzik belőle sok olyan elem, ami a többi könyvben megvan. A misztikum, a macskák és még sorolhatnám, de nekem mégis ez az egyik kedvencem.

A feldolgozással kapcsolatban egy rossz szavam sem lehet.  Természetesen pár dolog másként van, némelyek kimaradtak, de ez szinte normális.

Azért mégis olyan érzésem van, hogy az író ragaszkodott bizonyos elemek meglétéhez, amik valóban jelentősek a karakterek szempontjából, de mivel néhány apróság kimarad, ezek olyan befejezetlen, furcsa hatást keltenek.

Például sehol nem jelenik meg az, hogy ez egy visszaemlékezés lenne. Megragadták a történet velejét, szó se róla, de nekem, mivel olvastam a köynvet, meglepő volt.

Nos, ez azon ritka Murakami munkák egyike, ahol pontosan tudjuk ki a főszereplőnk. Bár a név nem lényeges, eben a műben mégis kaptunk csámcsogni valót.

Toru Watanabe legjobb barátja Kizuki, aki mindig együtt van egy lánnyal, Naokóval. Ebből következően mindhárman közösen ütik agyon az időt. Boldog és felszabadult évek után Kizuki öngyilkos lesz. Soha nem derül ki miért, nem magyarázkodik, csak elhagyja az életet.

Toru, hogy felejtsen, Tokióba megy egyetemre. Ki akar szakadni a kisvárosból, ahol minden a gyerekkorára emlékezteti. Megismeri a testi szerelmet, tanul, olvas, dolgozik.

A hatvanas évek végén mindenhol, a szabad világban és  a szabadulni vágyókban egyaránt,  végigsöpört egyfajta lázadási hangulat. Tüntettek Vietnám ellen, az amerikaiak ellen,  a rendszer ellen és úgy nagyjából az egész világ ellen. Ez alól Japán sem volt kivétel.

Ebben az időszakban találkozik ismét, teljesen véletlenül, Watanabe Naokóval. Beleszeretni a lányba olyan természetes, könnyed és gyönyörű,  mint a napfelkelte. Összeköti őket a múltjuk, amit mindketten továbbcipeltek jelenükbe.

Naokóval valami azonban nagyon nincs rendben. Neurotikus, kényszeres, csendes és hallgatag. Amikor minden átmenet nélkül elmegy, Watanabe leveleket kezd írni a szülei címére, mert el szeretné neki mondani, mennyire sajnálja, ha megbántotta. Mennyire... mennyire...

Válasz azonban nem érkezik, viszont jön helyette Midori, a kissé cserfes, gondtalannak tűnő, élénk képzelettel  megáldott évfolyamtárs. Kapcsolatuk igen furcsa. Egyfelől mindkettőjüknek van valaki más, akit szeretnek, másfelől szükségük van egymásra abban a jelenben, amiben élnek.

Beleszeretni valakibe, aki támasz és biztos pont az életben megint csak nem nehéz, de lehet két embert egyformán szeretni?

Az annyira várt levél felborítja a megszokott dolgokat, új barátságokat, életet. Naokónak szüksége van Watanabéra, ő pedig egy percig sem gondolkozik azon, mit tegyen.

Hol húzódnak a szerelem, szeretet, kötelességtudat, sajnálat közötti határok? Mi a szerelem egyáltalán?

Válasz nincs, csak még néhány kérdés, miközben az egész filmet végigkíséri, helyenként központi magját adja, a szexualitás, zene(Nem véletlen a cím választás. Ez egy Beatles dal.), emberi sorsok, tragédiák és  életek.

Ha nem is tökéletes Murakami, de nagyszerűen elkapja a könyv lassúdad, szomorkás hangulatát, az elmúlásét és az új kezdetekét egyaránt.

8,7/10