Valamiben sántikálsz

Milyen különös! – gondolta. – Mióta Üstökössel együtt futunk, nem hiányzik semmi az életemből. Biztosan nem lehetne ennél jobb.

Beü szilárdan hitt ebben. Kifújta a levegőt, nézte, ahogy a por kavarog az orra előtt, aztán pont ezért tüsszentett is egyet és lehunyta a szemét. Fárad volt. Nagyon fáradt.

Míg a lovat apa csutakolta, ő árnyékba húzódva hűtötte magát. Kapart egy lukat és belehasalt. A föld nyirkosan, hűvösen tapadt hasára. Annyira jó érzés!

Kisgazda napok óta nem járt velük lovagolni, alig látta. Reggel elment, délután hazajött. Olyankor megsimogatta a fejét, megvakargatta a füle tövét. Segített ellátni az állatokat, de nem mentek utána a patakhoz, ahogyan Üstökös hátára sem ült fel.

Régebben ettől nyugtalan lett volna, de most nem félt. Tudta, hogy minden rendben van. Ha nem lesz fáradt, nem lesz annyi tanulnivalója, ha majd eljön a pihenés ideje, újra játszani fog vele. Addig szaladhat apa mellett, sétálhat a totyogós emberrel, aki a szőrébe kapaszkodva, hangos kacagással lépked, vagy anyát kísérheti a konyhakertbe. Igaz, hogy mindenkivel jó, de legjobb kisgazdával!

Sóhajtva fordul az oldalára. Az álnok háromszínű nem messze tőle sündörgött. Fejét nem emelte fel, de szemével azért követte. Ha valami galádságot követne el, akkor ő, akkor majd ő…

Á! Akkor majd, nem tesz semmit, mert megbüntetik érte. Márpedig nem akar megint a ház háta mögött lapítani, mint legutóbb.

Ugyanis hiába kötöttek tűzszünetet. Valami folyton történt, amitől fellángolt benne a harag. Fel nem foghatta, hogyan tűrhetik meg ezt a macskát. Sőt, még dédelgették, babusgatták is. Saját szemével látta, amikor anya az ölébe vette és végtelen hosszú időn keresztül, a verandán ülve, simogatta. A macska meg kéjelegve dorombolt, mintha a világ legjobb dolga lenne. Szánalmas!

Fújtatva elfordult. Való igaz, az a világ legjobb dolga. Ha ő is tudna dorombolni, anya jobban szeretné? Nem! Fúj! Micsoda gondolatok?! Soha sem lenne olyan, mint az a tarka tejbajuszú.

- Mit morogsz bolhazsák?

- Hord el magad!

- Milyen mérgesek vagyunk ma. Csak nem elvitte a cica jókedvedet?

Hallotta, hogy óvatos léptekkel megkerüli. Az orruk összeért, ahogy a macska kíváncsian megszaglászta.

Lassan felült, ásítva nyújtózkodót, ügyelve rá, hogy tekintélyes agyarai kivillanjanak.

- Hiába fitogtatod az erődet, nem félek tőled!

Érezte, ahogy dühe lassan kúszik felszínre. Akaratán kívül morogni kezdett, miközben a ferde szemű jószág lustán mosdásba fogott. Kinyújtott hátsó lábán szaladgált nyelve fel-le. Tetetett nemtörődömséggel hátát fordított ugyan, de gerincének megfeszült íve azt mutatta, ugrásra készen várakozik. Némi gyönyört érzett, amiért lépésének zajára megrezzent ellensége.

Jobb is, ha félsz! – gondolta magában, nem csekély kárörömmel. – Ha egyszer alkalmam nyílik büntetlenül elmarni téged, megteszem.

Hangosan azonban nem mondott semmit. Átvonult a szomszédos szilvafa alá, ami legalább macska mentesnek ígérkezett, ha már nagy árnyékot nem is adott.

- Minden nem lehet tökéletes! - motyogta magában, miközben ásítva földre rogyott. A nap kellemes, pihenhet kicsit, ha ezért el kell viselnie ezt a vajnyalót, megteszi. Valameddig, legalábbis.

Ez a nap azonban nem adta meg egykönnyen magát a semmittevésnek. A macska lassan osont mellé, majd szótlanul lefeküdt. Alig egy pofányi távolságra tőle. Jobb szemhéját felemelve nézte az ugrásra kész puha léptűt, majd mérgesen fújtatva megfordulta.

Némi motozás után, valami könnyedén hozzá simult. Mérgesen ugrott fel.

- Te meg mi a csudát művelsz?! – Harapós kedvében volt, és úgy gondolta, erre meg is van minden oka. Ki hallott már olyat, hogy az olyannyira gyűlölt ellenség dörgölőzzék az oldalához.

- Semmi bajod nem esett, vagy igen? Miért kell ilyen örült csaholásba fognod?

Félrefordított fejjel szemlélte az ismételten közelebb kúszó jószágot. Valami itt nem stimmel.

- Na, ki vele! Mi történt?

- Semmi! Csupán arra gondoltam, ideje lenne összemelegednünk. Például még be sem mutatkoztunk egymásnak. Májas vagyok. Persze téged jobban lefoglalt, hogy a farkam után kapj, azokkal az… éles fogaiddal, de én nem haragszom! Borítsunk fátylat az egészre! Ami elmúlt, az már ugye nincs itt. He-he-he… ­­- Erőltetett nevetése elhalt, mikor tekintetük összetalálkozott. Zavartan meghajolt, hosszú fehér bajsza bánatosan csüngött a föld felé.

Beü másik oldalra billentette fejét, nyelvét kidugva lihegett és értetlenkedett párhuzamban.

- Valamiben sántikálsz... Ez olyan biztos, mint hogy egy kósza bolhám sincs. Rá fogok jönni! Rá fogok, és akkor megbánod!

- Rendben! Addig is megengeded, hogy melletted aludjak?

Némán biccentet. Összevont szemöldökkel nézte, ahogy a máskor oly pimasz vadász,  hajlékonyságát kihasználva, kinyújtóztatott végtagokkal elnyúlt mellette, aztán legnagyobb ámulatára, mély szuszogással álomba merült.

- Ilyet még nem pipáltam! Vajon mi történhetett? Májas, mi?

Apa füttyentett, és ő már szaladt is. A macska azonnal utána loholt. Néhány lépésnyi távolságból követte,  és ezt a rossz szokását folytatta egész nap. Nem tűnt el titokzatos túráinak egyikére, hanem mint májkrém a kenyérre, árnyékához simulva kísérgette.

Beüt egyre inkább nyugtalanította ez a lelkes ragaszkodás. Tökéletesen jól megvolt eddig nélküle is. Más se hiányzik, minthogy állandóan figyeljék, pedig pont ez történt. Csak odaszaladt az egyik fához, épp felemelte a lábát, amikor Májas megérkezett és mögé állva várakozott. Persze, hogy nem ment! Így nem lehet… élni!

Legalább éjszaka minden csendes volt. A háziak aludtak, néha valamelyik istállóból kihangzott némi zaj, de csak a hold ragyogott fényesen. A lágy szél felé fújta a háromszínű jellegzetes szagát.  Tudta, hogy nincs messze, de legalább nem mászott rá. A kis öröm is öröm!

Reccsenést hallott. Alig erősebbet, mint egy szalmaszál roppanása, de ösztönei azt jelezték, nincsenek egyedül.

Lassan elindult abba az irányba, ahonnan a betolakodót sejtette.

- Megmondtam, mi történik, ha ujjat húzol velem. Most ne remegj! Előbb kellett volna meggondolni, hogy mit csinálsz. Gyere szépen ide!

A lágy, ellentmondást nem tűrő hang suttogva parancsolt. Minden szava erélyesen csattant azon az apró, földre lapuló alakon, aki teljes testében reszketett. Még nem látta kik azok, de az egyik sötét figura, az aki félelmében a kéreg alá kaparta volna magát,  nagyon ismerősnek tetszett.

- Nem ment meg senki. Még az a nyamvadék korcs sem.

Korcs? Hirtelen lefékezett. Kétség kívül róla beszél az ismeretlen, de ez több, mint sértés! Nem is korcs! Hova lettek a jó öreg, bolhásozások?

- Én nem akartam! Kérlek, kérlek! Tudod, hogy én soha…

- Hallgass! Figyeltelek. Úgy simultál ahhoz szerencsétlenhez, mintha megvédhetne. Nem segít rajtad. Egy kutya, soha nem segít rajtad. Nem tartoztok össze. Csak én, csak én védhetlek meg, aminek fájdalom, de ára van. Májas? Ez a neved? No, gyere szépen!

Fogalma sem volt arról mi történik, de világosan látta, ahogy a reszketeg macska lassan a nálánál jó kétszer nagyobb, hatalmas kandúrhoz kúszik.

- Mostantól nekem vadászol! Megértetted? Ez az én területem. Emberestől, korcsostól, Májastól!

Korcsostól? Már megint? Na, ebből elég!

- Te meg mit művelsz? – kérdezte a sötétbe simuló betolakodót. Kilépett az árnyékból. Közelebb érve jól látta, hogy a kandúr azért volt láthatatlan számára, ment teljesen fekete szőrét magába nyelte környezete. Árnyékban állt, a hold ragyogása odáig nem ért el. Két hatalmas sárga szem villogott rá. Egyértelműen dühösen, amiért beleavatkozott a dolgába. Májas, a földre lapulva remegett továbbra is, de lopva őt nézte.

- Válaszolsz még az éjjel, vagy kivárjuk a napfelkeltét?

- Korcs!

- Ejnye! Nem illik ismeretleneket sértegetni. Májas! Gyere ide!

A háromszínű óvatosan a kandúrra lesett, aztán hihetetlen sebességgel a háta mögé rohant. Nagyjából egy pislogásnyi időbe telt az egész művelet. Már nem állt senki köztük. Csak ő és a kandúr. Tekintetét egyikük sem sütötte le vagy fordította el. Beü jól tudta, ebben a szemezésben ő az erősebb. A puha léptűek nem bírják hosszasan, előbb-utóbb elnéz, vagy lehunyja szemét. Az a pillant elegendő lesz, hogy közelebb jusson.  A macskák gyakorlatilag helyből gyorsulnak, neki, bár úgy lő ki, akár a képzelet, szüksége van hátrányának csökkentésére.

A zöld szem elfáradt, pislogott, Beü előre ugrott, miközben a kandúr megfordult. Utána vetette magát. Ha átjut a kerítésen…

Nem jutott át. Hátsó lábánál fogva emelte a magasba.

A macska szűkölt, fújtatott, karmolni próbált, de hiába. Beü megrázta a lábánál fogva és kihajította a sötétbe.

- Most életben hagytalak, egerek gyilkosa, de jól jegyezd meg, tartozol nekem eggyel a kilencből. Ne told ide többé az ocsmány pofádat és ne terrorizáld az enyémeket! Amíg elkerülőd a portám és betartod a szabályokat, nem lesz baj.

Panaszos nyávogást, aztán egy fújást hallott.

- Ezt igennek veszem! Májas, jól vagy?

- I…igen.

- Tehát ettől voltál olyan furcsa? Tőlem nem, de tőle féltél?

- Átvette a területeket Szürkétől. Igazán szeretem őt. Jó szívű, de már nagyon öreg. Idő kérdése volt, mikor jön egy új kandúr. Sátánra nem számítottam... Én… köszönöm!

Beü hangosan tüsszentett.

- Tele  a szám szőrrel! Folyton vedletek és olyan borzalmasak vagytok!

Májas felnevetett. Őszinte megkönnyebbüléssel zengett, majd beolvadva elveszett a sötétben.

Mosolyogva nézett utána. Azzal, hogy nem fogadta el nyíltan a háláját, lehetővé tette, hogy a macska büszkeségét megőrizve, továbbra is kerülje őt. Minden visszatért a régi kerékvágásba, attól eltekintve, hogy védelme kiterjed már az álnokra is, amivel mindketten tisztában voltak. Elmosolyodott. Milyen fura az élet!

- Szívesen! – válaszolta végül súgva az éjszakának.