Értelmetlen és céltalan

Egy jó időben elcsattant pofon sosem árthat.

Lehetne ez a mottóm. Nekem, aki életében egy pár pofont kapott összesen, és amit soha nem is bocsátott meg.

Sok dolgot el tudok nézni, sok dolog nem zavar, de ha valaki megüt, azzal végeztem. Nos, ezt például édesanyának nem mondhattam, ráadású amit tőle kaptam, azt meg is érdemeltem, de ez mit sem változtatott azon, hogy soha, de soha nem felejtettem el.

Az egyik fele még óvodában esett meg. Én egy rendkívül cserfes lány voltam. Sokat beszéltem, be nem állt a szám, sokszor nem aludtam délben. Beszélgettem, ha volt kivel, vagy néztem a plafont. Azon az ominózus napon csendes voltam. Két ággyal mellettem viszont hangosan nevetgélt valaki.  A nevére már nem emlékszem, nem is fontos. Az óvó nénink kint beszélgetett a folyóson, majd visszajött, hogy hallgassak, mert a többiek nem tudnak aludni tőlem. Csak nézem rá nagy szemekkel. Rendben, látszólag csak én nem aludtam, de meg se nyekkentem.

Kiment majd öt perc múlva visszajött és az ágyam mellé állva felszólított, hogy fogjam be a számat. Ez már sértett, ezért közöltem vele, hogy nem is beszéltem. Mire ő, hogy ne hazudjak és mikor én továbbra is állítottam, hiszen a vak is láthatta, ártatlanságomat lekevert egyet.

Sosem ütöttek meg előtte. Nem tudtam, mi történik, nem értettem miért és bár nem igen fájt, mégis sírni kezdtem. Erre persze mindenki felébredt Kati néninek, pedig félórájába került, míg megnyugtatott. Elnézést kért, én viszont nem tudtam megbocsátani neki. A kedvencem volt. Addig a pillanatig. Utána nem létezett a számomra. Tetézte a bajt, hogy egy másik napon megtömött tökfőzelékkel is, hiába mondtam, hogy nem kérek. És a második tányér után, az utolsó falat lenyelésével egy időben visszaköszönt az egész. Szeretem a tökféléket, imádom a kaprot, de a mai napig képtelen vagyok egy falatot is lenyelni a tökfőzelékből. Az egyetlen főzelék, amit nem eszem meg. Imádom az illatát, de amikor megfogom a kanalat, nem tudom a számhoz emelni.

A másodikat édesanya osztotta ki. Elég késő este volt. Akkor jött haza, én fáradt voltam és nagyon nem voltam kíváncsi a hegyi beszédre, ezért, szinte automatikusan elkezdtem kilyukasztani a tapétát. Nem volt nehéz dolgom. A betonpanelekben gyakran gyermekökölnyi üregek vannak. Mondjuk ezek kisebbek voltak, de ez most nem számít.

Nem érdekelt, hogy mit mond, nem is figyeltem rá, viszont unatkoztam és megláttam egy pontot, ahol a tapéta furának tűnt. Így belenyomtam az ujjacskámat és azonnal keresni kezdtem a következő hibás részt. Feltételezem, rám szólt, hogy mit csinálok, vagy hogy hagyjam abba. Fogalmam sincs, mert mint mondtam, egyáltalán nem figyeltem. Hallottam, hogy beszél, de nem értettem, mit.

Ekkor kaptam derűt égből egy pofont.

Különösen nagy sem volt. Nem csengett tőle a fülem, nem serkent ki a vérem, tán be sem pirosodott (Összehasonlíthatatlan volt azzal, amit a bátyám osztott ki. Érdekes, mi sokat verekedtünk, de azokat az eseteket sosem soroltam ide.), viszont a lelkemen egy úthengerrel hajtottak keresztül.

Mégis valamelyik nap az jutott az eszembe, ha időben kaptam volna pár pofont, talán most egész máshol lennék. Már úgy értem, előrébb. Aztán elgondolkodtam.

Rengeteg pofont kaptam. Nem fizikai, hanem lelki értelemben és némelyik súlyát még ma is viselem. Miért van, hogy ezekről szinte teljesen megfeledkeztem, miközben egy pedagógus hibáján és édesanyám megmozdulásán soha nem emelkedtem felül?

Talán azért estek annyira rosszul, mert mindkettőjükbe feltétel nélkül bíztam. Árulásnak értelmeztem, olyasminek, amire nincs bocsánat. Lényegtelen volt, hogy jogosan, vagy jogtalanul ütöttek meg. Az én értékrendemben ez megengedhetetlen volt.

Mégis tudnék kapásból egy tucat esetet, amikor le kellett volna valakinek kevernie egyet. Talán észhez tértem volna. Talán jobbra fordultam volna, ahelyett, hogy makacsul haladtam tovább bal felé. Annyi mindent megúszhattam volna, az más kérdés, hogy aminek meg kell történnie az megtörténik. Nem biztos, hogy hallgattam volna bárkire is. Egyáltalán nem, mert az embert nem lehet megmenteni saját magától. Hajlamosak vagyunk olyan dolgokra vágyni, amik nem tesznek nekünk jót, de a sokadik megbánás nem segít, hiszen addigra már nagyon-nagyon késő.

Ráadásul állandóan meg akartam mutatni, hogy csupán a fejemmel képes vagyok falakat dönteni.

Lehet kétszer kellett volna sorba állnom észért, és egyszer sem makacsságért?

Mindig tudtam, az első pillanattól, ha valami nem fog menni, ha vesztesként kerülök ki belőle vagy ha nyerhetek ugyan, de nem éri meg az árát, és mégsem adtam fel és mégsem hagytam abba. Csak azért is… Na, ez nagyon jól működik, amíg az ember óvodás, utána viszont okoz némi problémát.

Azt hiszem, képesek vagyunk változni. A kérdés, hogy akarunk–e. Én már nemigen. A megszoksz vagy megszöksz elvet magas fokon űzöm, és nem zavar, ha kilógok.

Most viszont elbizonytalanodtam. Lehet tényleg kellett volna valaki, aki észhez „pofoz”, ahelyett, hogy rám hagy mindent.

No persze, akkor nem lennék ma az aki, és mivel szeretem, akivé lettem, ez csak hipotetikus eszmefuttatás volt. Teljesen értelmetlen és céltalan.