Mindenkinek megvan a saját története

Élvezte új életének minden percét. Mióta megszökött és a gyerek megkereste, nem jutott eszébe hasonló sem. Barátságuk sérthetetlen és töretlen volt. A nőstény, aki régen seprűvel kergette, és akit különben anyának hívtak, egyre többször simogatta meg. Apa továbbra is szigorú volt, de tőle származtak a legfinomabb falatok, ráadásul megtanította birkát terelni is. Kisgazda öccse továbbra is Bünek szólította és újabban megcibálta a szőrét. Nem bánta.

Lassan az álnok háromszínűvel is beszüntették az ellenségeskedést. Nem lettek szívbéli pajtások, de többé nem kergette meg, a cica pedig nem marta orron. Számára megfelelt ez a tűzszünet.

Minden állatot névről ismert, bár tudta, ahogy mind tudták, idővel eltűnnek majd. Furcsa körforgás zajlott a tanyán.

Születtek a kicsi állatok, vagy hozták őket valahonnan. Néha csak néhányszor kelt fel, és néha el is fogyott, meg is telt a hold, míg elvitték őket valahova. Sokszor nézte, ahogy a ketreceket kocsira pakolják, vagy felterelik a birkákat. Érzete a szomorúságukat, a nyugtalanságukat, de soha nem szegültek ellen.

Ezeken a napokon apa mindig mogorvábbnak tűnt, anya hallgatag volt és a gyerek nem ment az istállók köré. Olyan furcsák voltak. Figyelte őket. Anyát, ahogy vajat köpül, apát, ahogy eteti az állatokat és kisgazdát, aki simogatta a kicsi nyuszikat, cumisüvegből etette az anya nélkül maradt bárányokat. Nem értette. Ez az élet része. Igaz? Bár fogalma sem volt, mégis mi történik, de számára természetes volt.  Idővel mindenki elmegy.

Egyetlen állattal nem került közelebbi kapcsolatba, mégpedig Üstökössel. Beünek félelmetes volt a hatalmas termetével, izmos nyakával. Nem felejtette el az első találkozásukat, és a ló hasonlóan érezhetett. Nyugtalanná vált, ha a közelébe ment. Ez csak azért zavarta, mert apa felnyergelte, maga elé ültette a gyereket, majd kilovagoltak. Csak nagyon messziről kísérhette őket. Kimaradt a szaladgálásból és ez bántotta.

A hátas szépen rendbe jött. Már nem lógtak ki a bordái, a szőre olyan fényesen csillogott, hogy Beü akaratlanul hunyorgott, ha nézte.

Mégis, csak a lóra nem ragadt át a tanya hangulata. Hagyta, hogy megüljék, valószínűleg, mert nagyon élvezte a futást, de soha nem érdeklődött a többiek iránt. Ezt is furcsának találta. Néha órákig feküdt, és fejét forgatva próbálta megérteni ezt az ismeretlen, egyedi állatot. Közelébe sem ért a megoldásnak és épp ezért megrögzötten tudni akarta az igazat.

Valahányszor elment az istálló mellet, óvatosan osonva belesett. Az ajtóban lehasalt, érezte a szalma illatát, figyelte, ahogy a jelenlétére Üstökös lába kaparni kezdte a földet, majd elcsendesedik és csupán fülét forgatva meredt az ellenkező irányba.

Sokszor megtörtént ez. Néha naponta többször is, de a ló soha nem fordult felé. Ezért most, ahogyan lassan belopakodott, aztán lehasalva figyelni kezdte, elbóbiskolt.

- Miért jössz ide mindig? Mit akarsz tőlem?

Annyira meglepődött, hogy felült és fülelni kezdett.

- Álmodtam. Biztosan álmodtam.

- Nem álmodtad. Válaszolj! Miért nem hagysz békén? Mire vársz az ajtóban lesve?

- Üstökös? Én csak…

- Te csak? – A ló mérgesen fújtatott, dobbantott a lábával, majd hatalmas kerek szemeit rosszallóan szegezte rá.

Amennyire emlékezett, ez volt az első alkalom, hogy közvetlen őt nézett és mindezt úgy, hogy felé is fordult. Hatalmas volt, mégis érzett valami nagyon szokatlant. Félelmet. Lehetséges, hogy tőle...

- Nem! Biztosan nem.

- Mit nem, te ostoba bolhazsák?! Hagyj engem békén, és ne gyere ide többet!

- Miért vagy ennyire mérges?

- Én nem vagyok mérges! - Az éles nyihogás, és patájának folyamatos dobolása nem győzte meg erről, de nem sokat tehetett. Visszaereszkedett a földre és aludni próbált.

- Azt mondtam, hogy…

- Hallottalak.

- Akkor miért vagy még itt?

- Mert ehhez van kedvem. Szeretek itt.

- Hát én nem! - felelte végül mérgesen, hosszú szünet után. Beü érdeklődve emelte el fejét. Nem gondolta, hogy válaszolni fog és azt sem, hogy ennyi fájdalommal teszi majd.

Mellső lábait keresztbe tette, ráérősen elnézte Üstökös bőre alatt ugráló izmokat, aztán sóhajtva feljebb emelte tekintetét. A szomorú barna szempárt hatalmas pillák keretezték, és ha lehet, még azok is szomorúak voltak. Annyi ideje próbált a közelebb kerülni a lóhoz, de most elbizonytalanodott. Talán nem is akarom.

- Mi a baj? – kérdezte akaratán kívül.

Üstökös csattintott fogával, aztán megrázta a fejét és visszafordult a falféle.

- Nem akarok meghalni.

Annyira meglepődött, hogy leesett az álla.

- Meg…halni? Miről beszélsz?

- Hova viszik azokat az állatokat?

- Nem tudom. Ezen soha sem gondolkodtam. Csak elviszik őket és kész.

- És kész? Igen. Nekik minden teljesen kész. A vágóhídra kerülnek. Mit gondolsz, hogy kerül a táladba az a sok hús? Honnan van? Belőlük. – A hangjából sütő belenyugvás talpra rántotta. Nem értette, miről beszél. Sosem gondolta arra, hogyan kerül a hús a táljába, a lényeg, hogy ott legyen.

- Az istálló, ahonnan jöttem, ugyanezt csinálta. A kiöregedettet lovakat, akik már nem tudtak futni, vagy megbetegedtek és többé nem hajtottak hasznot, eladták. A legtöbbjük vágóhídra került. A bőrüket, mint afféle trófeát falra aggatták. Én láttam… láttam. – elhallgatott, lehorgasztotta a fejét és sokáig nem mozdult.

Mi történik? Miért mond nekem ilyeneket?

- Attól a naptól fogva nem ettem, nem futottam többé. Aztán ide kerültem. Amikor felvezettek a szállítóra azt hittem, azt hittem… de tévedtem. A kisember nagyon kedves. Apa sarka élesen vág az oldalamba, de nem tagadhatom meg a természetemet. Szeretek futni. Szeretem, ahogy a szél a fülem mellett susog. Mit tehetnék akkor? Várom a végét.

- Szerintem rosszul nézed. Ha az lett volna a tervük, hogy kiakasszák a bőrödet, már nem élnél. Biztosan nem tápláltak volna fel, és egészen biztosan nem ülnének meg.

- Gondolod? – a hitetlenkedő tekintet ismét felé fordult. Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon.

- Igen. Talán minden állat a vágóhídra kerül. Ezt nem tudom, de előbb-utóbb úgyis mind elhagyjuk ezt a világot. Amikor a kisgazda idehozott, már alig életem. Senki nem viselte gondomat, nem adtak enni, inni, ottfelejtettek egy lerobbant ház gazos udvarán. Őriztem a pusztulást, miközben én magam is lassan elpusztultam. Akkor jött a gyerek, és adott ennem, innom, megsimogatott. Már egészen elfelejtettem milyen érzés, amikor szeretnek.

- Mit akarsz ezzel a nevetséges történettel?

- Nem nevetségesebb, mint a tied. Mindenkinek megvan a saját története. A tied, és az enyém sokban hasonlít.

- Nem látok benne azonosságot.

- Mert nem nézed elég figyelmesen. Mikor idekerültem hinni is akartam, meg nem is. Amikor téged idehoztak, elvesztettem minden hitemet, és elszöktem. Most pedig megingathatatlanabb, mint valaha. Mond csak, milyen érzés, amikor lecsutakolnak? Amikor apa megpaskol, vagy a kisgazda megsimogatja az orrodat?

Üstökös elgondolkodott aztán nagyon lassan, mintha nehezére esne beismerni a tényt, kimondat:

- Jó.

- Ahogy én látom, mindegy mennyi időnk van. Senki sem marad ezen a világon örökké, szóval ki kell használni, amíg lehet. Engedd, hogy szeressenek. Szeress te is. Amikor majd eljön az idő, legalább ne bánjuk meg, mindazt amit sosem tettünk meg.

A ló értetlenül nézet rá. Vidáman felvakkantott és talpra szökkent.

- Na, én megyek! – közölte és már szaladt is a házhoz. Jól hallotta ki lép ki az ajtaján. Nem akarta elmulasztani a lehetőségét egy gyors simire, mert pontosan tudta, lovagló idő van.

- Beü, mitől vagy ennyire feldobva?

Nem tudom. Most olyan jól érzem magam. Kisgazda, gyorsan simogass meg, hadd szaladjak tovább!

A gyerek letérdelt és megölelte. Apa sétált el mellettük, mosolyogva figyelte őket, majd az istállóba ment és kivezette Üstököst.

Ő addigra már a hátán feküdt és a gyerek elmélyülten vakargatta a hasát, aztán felemelte és magához szorította.

- Most mennem kell, de ha visszajöttem, majd focizunk. Jó lesz?

Nagyon, kisgazda, nagyon, nagyon! Lelkesen ugrált és megnyalta a nevető kisember kezét. Ahogy felnézett a ló elképedt tekintetével találta magát szembe.

- Bolond vagy!

- Na és? Nekem jó így. Te vagy az, aki bánkódik.

Üstökös engedte, hogy felnyergeljék, apa fellendült rá, felhúzta kisgazdát is, majd a kantárt kézbe véve, aprót vágott sarkával a ló oldalába.

Figyelte, ahogy lassan távolodnak tőle.

- Hé, bolond, te nem jössz?

- Én?

- Hát te vagy az a veszettül csaholó félnótás!

- Már ott is vagyok!