Zene nélkül mit érek én...

Magam sem hiszem el, mennyire felelőtlen voltam, de az történt,  hogy reggel munkába menet, nagyjából másfél perc után, lemerült a technikám. Nem olyan szokatlan ez, a wifi iszonyúan zabálja az aksit, és bár láttam este a bánatosan felvillanó figyelmeztetést, valamiért úgy gondoltam, a reggelt még kibírja. Hát nem bírta!

Még az utcából sem értem ki, mikor szembesültem a valóssággal. No, jó! Elismerem, elsőre nem volt olyan fájdalmas. Az út két oldalát szegélyező, sűrűn ültetett fák között szórtan ragyogott át a nap minden sugarával, miközben kellemesnek tetsző madárkórus hangicsált koronájukban. Hát ez igazán bájos így negyed kilenc magasságában.

Szeretem azt az utcát. Arra a helyre emlékeztet, ahol gyerekként csavarogtam. Megnyugtató, csendes, otthonos. Csak nagyon rövid. Mármint az utca.

Ahogy kiértem az arcomba csapott a nagyváros minden zajával és forgatagával. Az a rengeteg ember, mert itt senki sem dolgozik, mind egyszerre beszélt. Mellettem elsétált egy nő, mire a másik oldalamon egy újabb, aki épp a kocsiját zárta be, harsányan üdvözölte. Annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet és odakaptam a fejem. A szőke, ötvenes nő szintén meglepődött és egy pillanatra összenéztünk. Nem értettem minek kellett így kiabálnia, mikor alig egy méterre volt tőle az ismerőse, akit ez különösebben nem zaklatott fel, bágyadt mosollyal intett felé, csupán az én szívem hagyott ki.

Mindig ennyire hangosak az emberek?

Aztán egy biciklis is majdnem elütött. A rövidet csilingelő gyengécske hang, amit maga előtt kergetett figyelmeztetés gyanánt, éppen csak arra volt elég, hogy érzékeljem, valami van, de ahhoz már kevésnek bizonyult, hogy be is azonosítsam. Szóval a járdán veszettül tülekedő kétkerekű kis híján áthajtott rajtam. A tekerő természetesen nagy felháborodással nyugtázta, hogy nem tudok repülni.

Mire a metróhoz értem, már lehervad a mosolyom és rájöttem, a zene számomra szükséges, ugyanis nélküle:

- nem tudom megfékezni a csapongó gondolataimat;

- képtelen vagyok uralni a hangulatomat;

- teljes valójában szembesülök a világgal.

Nem volt kellemes élmény. Szerencsére összefutottam a kolléganőmmel. Csak rá koncentrálva már nem zavart a világ.

Máskor is előfordult, hogy zene nélkül maradtam, de ennyire sosem esett rosszul. A hangos, céllal vagy céltalanul rohangáló, megállás nélkül kerregő tömeg ma soknak bizonyult. Úgy bámultam rájuk, olyan értetlenséggel és félelemmel, akár az az ötéves, akit,  míg lelkesen nyalta  a fagyiját, elsodortak a szülei mellől.

Talán az volt a baj, hogy séta közben visszarepültem a gyerekkoromba és a hirtelen váltást nem tudtam kezelni, vagy egyszerűen csak álmos voltam. Lehet, tényleg antiszociális vagyok, esetleg csak bal lábbal keltem, de még azt sem zárnám ki, hogy rejtett emos lettem.  Nem tudom, de többet nem engedem lemerülni az ármányos természetű pajzsomat, ami óv és dédelget minden álomködös reggelen.