Jeaniene Frost: Once Burned (Night Prince#1)

A pararomantika térhódítása már-már gigászi és számomra rémisztő méreteket öltött,  hiszen magával hozott egy vagon szemetet is, azonban létezik néhány olyan sorozat, amik hatása alól még én sem húzhattam ki magam. Ez számomra a guilty pleasure kategória.

Nagy rajongója vagyok Jeaniene Frost Night Huntress szériájának, amit itthon csak Cat és Bones vámpírvadász sorozatnak neveznek.  Természetesen olvastam a Night Huntress World spin-offját is, ami az alap történetben megismert érdekesebb férfi (Persze, majd női, mi? ) karakterek párválasztását mutatja be némi ármánnyal és tengernyi vérrel egy köteben. Érdekesnek találtam mindkét eddig megjelent könyvet, de a kedvencem kimaradt.

Szerencsére csak eddig, ugyanis elindult a Night Prince három részes mini sori a legédesebb... Ööö... Nos, más fogalmaim vannak az édesről, de a kötetek főhőse Vlad Drǎculea Tepes, havasalföldi fejedelem, akiről leginkább mint karóbahúzó Vlad emlékszünk meg. Persze  ha vagyunk olyan elvetemültek, és már kilencévesen elbűvölt minket Bram Stoker regénye, családiasan és bizalmasan súghatjuk közismertebb nevét is, és bújhatjuk Drakula válogatott rémtetteit.

Leila egy különös baleset következtében furcsa képességekre tett szert. Nem kell többé magánál hordania sokkolót, mert a jobbkeze bárkit képes megrázni, és az érintés következtében lát jeleneteket a jenből, múltból és jövőből. Balga módon felhívja magára a figyelmet, amikor adottságának hála leleplez egy lehetséges feleséggyilkost, de arra nincs felkészülve , hogy négy vámpír elrabolja. Azt várják tőle, találjon meg számukra valakit, akit szörnyen szeretnének megölni.

A kapcsolat viszonylag hamar létrejön, de nem egészen úgy sül el, mint ahogy azt Leila megbízói várták. Ugyanis megérkezik Vlad, aki rendkívül tüzes személyiség, és ez most szó szerint értendő, ugyanis elégeti az ellenfeleit, a nőt pedig magával viszi.

Nem elég, hogy látszólag cseberből vederbe került, még akkor is, ha a titokzatos idegen állati jól néz ki, de ráadásul valamiféle szerepjáték mániás idióta is, aki azt képzeli magáról, hogy ő Drakula. Ja, és olvas a gondolataiban! Téboly!

Hát jó, imádtam, de tényleg! Hogy mitől parafiú a parafiú, Zenka remekül összefoglalta. Könnyesre nevettem magam rajta, így aztán voltak félelmeim, és igen, hozza az elvárt klisét. Viszont nem is a könyv Drakulához, hanem a történelmi Vladhoz nyúlik vissza a széria, ezért szerencsére megmaradtak kevésbé bájos szokásai is. Továbbra is lelkes híve többek között a karóba húzásnak és az alapos kínvallatásnak. Nem dőlt be a modern pszicho bablának, minden eszköz megengedett.

A legtöbb pararománcos fickó enyhén szólva antiszociális, de Vladot nem találom annak. Hordozz magában érzéseket, muszáj neki, de az érdekei meghatározóbbak, és ha védenie kell azt ami az övé, lehet ez tárgy, személy, fogalom(állat, növény, kocsi és híres ember), nem válogat az eszközökben, nem játszik a színekkel, mindenkinek alágyújt.

Ugyanakkor remek a humorérzéke, és nagyon nagy szerencsénkre hiába ő az, aki mindenkit érdekel, mégis Leila szemén keresztül látunk mindent. Így kimaradnak a szokásos tépelődések, hogy én milyen szemét gazember vagyok és nem érdemlek meg egy ilyen nőt, meg egyebek. Ami áldás. Vlad vinnyogva koránt sem lenne álmaim férfija.

Leila érdekes személyiség. Megmondom őszintén, az ilyen könyvek gyenge pontja általában a női karakter. A férfiak túl erősek, túl határozottak és teljesen tökéletesek. Tehát adnak melléjük egy gyámoltalan, teljesen védtelen, totál törékeny valakit, vagy ami még rosszabb, egy női alakba bújt férfit. A fene se érti! Persze, a 21. században már nem függünk férjeink kényétől kedvétől, de azért hátrébb a feminista lovakkal! Nekem a női karakterek ne legyenek férfiasak. Ne játsszák már el, hogy ők a legerősebbek, a legokosabbak, nincs szükségük senkire, és dacára egy századnyi erős harcosnak, egyedül mentik meg a világot.  Nem lehetne, hogy a nők maradjanak nők, a férfiak meg férfiak?

Na, itt ez megvan, mert bár Leilának határozott elképzelései vannak arról, mihez kezdjen az életével, mégis tisztába van azzal, hogy négy vámpírral nem sok esélye van. Később akármennyire irritálja, adott esetben elborzasztja Vlad, tudja, hogy az a lehetőség, amit biztosít számára, ha rejt is buktatókat, biztonságosabb, mint ami máshol várna rá. De korántsem kerget légvárakat. Tudja, hogy csak addig számít, amíg hasznos.  Ráadásul az eddigi életét végig vándorolta. Teli van bűntudattal és félelemmel, de akadt valaki, aki megvétheti, akkor is, ha hiba bíznia benne, mert össze fogja törni a szívét.  És mikor ellenszegül neki, pontosan tudja, mi lesz a férfi reakciója.

Ez nem arról szól, hogy fekszik a hátán és rimánkodik az életéért. Éppen hogy arról, aktívan kiveszi a részét mindenben, de ismeri a saját korlátait. Mégis egy kicsit tovább nyúlik azon, aztán visszavonul, mert huszonegyre lapot húzni dőreség.  Ráadásul a könyv végére erősebb lesz, de még mindig csak egy ember.

Vald mindezekért cserébe nem borul a lábához, nem zokog a ruhaujjába, nem esküdik örök hűséget. Marad aki volt. Egy manipulatív, ágyba csábító szemétláda és igenis megkínozza azokat, akiknek szerinte kijár. Sőt, saját karóba húzó partikat is tarthat, ha akar. És pont ő ne akarna?

Kedves Múzsa, kérlek add, hogy Frost ne fosszon meg ettől a későbbiekben sem!

Természetesen minden paraizében van, vagy előbb utóbb lesz szex. Kéz a kézben járnak, mint tetűvel a viszketés. De a jó paraizékben ez nem megy a történet rovására. Azaz, a rajongók bármennyit is rinyálnak, Még!, a különböző pajzán jelenetek átlagosan 5-10 (Jó, esetleg 15, de ez az utolsó határérték!) százalékát, sokszor ennél is kevesebbet, teszik ki az adott oldalszámnak. Oké, a vonzalom ott van végig, de hölgyeim, az urakat, még ha vámpírok is, nem nyulak és bagzó macskák keresztezésével alkották.

Van  nekik más dolguk is. Akadnak például üzleti ügyeik, széttaposandó arcok kerülnek a csizmáik alá vagy hotelszobákat kell kiégetniük, fincsi kis kínzásos összejöveteleken hopmesterek és mindig meg kell menteni a nőt is, a botorkát.

Szóval ebben volt kaland, izgalom, kedvenc karakter, szex, ami szorosan összeforrt ezekkel a típusú fantasykkal, jellemfejlődés, fő gonosz, aki igazán kedves a szívemnek, de nem mesélem el, hogy miért,  és egy érdekes befejezés.

Imádtam a sziporkákat, sokat nevettem, Cat és Bones rövid jelenléte pedig ismételten új színfoltot hozott az életünkbe. Tehát várom a következőt, csak maradjon ez a szint. Vlad ne legyen hőszerelmes, Leila meg ne növesszen férfiasságot. Akkor jóban maradunk. Annyira, hogy többé nem fogom ledrakulázni Vladot, ezért ugyanis igen zabos tud lenni, én meg nem állok baráti viszonyba a kihegyezett karókkal. Akkor sem, ha ezüstből vannak.

9/10