Minden visszatérése óta majdnem egy örökkévalóság telte el, de Semmi még mindig fájdalmat érzet, amikor ránézett. Társa ugyan mindent megtett, hogy elterelje a gondolatait, mégis túl gyakran jutott eszébe a különtöltött idő. Mivel látszólag Minden épp oly kevés tudást birtokolt, ahogyan a többiek, teljesen felszabadult. Az összes terhet, félelmet és fájdalmat maga mögött hagyva koncentrált a hétköznapokra. Nem mesélt arról a néhány hétről, ő pedig nem kérdezte.
A lovasok azóta nem tűntek fel. Máskor ez biztató lett volna, de meglepő módon most fájlalta. Csak ők ismerték, legalábbis részben, a válaszokat azokra a kérdésekre, amik újra és újra felmerültek.
Nézte a vele szemben ülő nőt, aki lábát maga alá húzva üldögélt, kezében egy nagyon régi könyvet tartva. Már rég nem olvasott. Szemhéját félig leeresztve merengett. Hosszú percek óta, lapozásra készen két ujja közé csippentet papírral, meredt a semmibe. A mozdulat félbeszakadt és úgy ült ott, akár egy szobor, pillanatba fagyva. Minden gondolatai nagyon messze jártak, és Semmi akármit megadott volna azért, hogy tudja, pontosan merre.
Figyelmesen nézte, nem pislogott, maga is mozdulatlanná vált, nehogy lemaradjon bármilyen apróságról. Szomjazta a tudást, vágyott rá, de maga sem értette miért. Soha nem tartotta lényegesnek. Minek tudni azt, ami nem rá tartozik, ami nem segíthet, ami úgysem ad választ semmire. Azonban mióta nem volt egyedül, a dolgok megváltoztak. Semmit nem adnak ingyen. A közhiedelemmel ellentétben még Ő sem ad ajándékot érdemtelenül. A segíts magadon, Isten is megsegít a legismertebb és legigazabb tétel.
Minden hirtelen összerezzent, felnézett és amikor tekintetük találkozott elmosolyodott.
- Érdekes dolgot olvastam. Csak elgondolkodtam. - Összecsukta a könyvet, félretette, majd kinyújtózkodott. Semmi továbbra is fürkészve nézte. Aztán tekintete rásiklott a könyv gerincére és felvonta a szemöldökét.
- Családi almanach - motyogta kétkedve. - Bizonyára nagyon izgalmas könyv.
Minden, mint az almalopáson kapott gyerek, mélyen elpirult és zavartan lesütötte szemét. - Hááát... Éhes vagyok! - váltott hirtelen témát. Felugrott és elkapva Semmi kezét már húzta is az ajtó felé.
Hagyta magát cibálni. Némán ballagott utána, de ha a boldogan szökdécselő csak egy pillantást is vettet volna rá, látta volna, hogy a száját szorosan összezárta. Minden titkol valamit, és Semmit egyre jobban feszélyezte, hogy nem tudta mit. Bízott benne. Igen, életében először feltétel nélkül átadta magát valakinek, és most olyan biztosan tudja, mint ahogyan ő maga a határtalan semmi, hogy a társa eltitkol valamit. Valamit, ami nyugtalanítja.
Minden háta megfeszült. Megtorpant és tétován hátranézett összekulcsolódott kezükre. Semmit elöntötte a felismerés. Elfejette, hogy a testi kontaktus miatt a másik számára egyértelmű minden, amit gondol, érez. Minden, amit ez miatt tenni fog vagy amit nem. Az összes döntése, és az ezt megelőzök is, amik idáig vezettek. Teljesen meztelen volt. Egy ok és okozatok alkotta csupasz létezés.
- A tudás olyan fontos? - kérdezte a nő csendesen, de továbbra is a kézfejüket figyelte. - Mond, fontos? Fontosabb, mint a kérdés? És amire vársz, az elégséges lesz akkor is, ha nem azt kapod, mint amire számítottál?
- Nem értem...
- Nem volt rossz. A lovasoknál, úgy értem. Nekem nem volt rossz. Persze nagyon hiányoztál, de tisztelettel bántak velem. Jó, nem is igazán számítottam nekik. Azt hittem, ha nem beszélek róla, nem fogsz kérdezni, és persze nem is tetted. - Mosolyodott el szomorkásan. - De ettől még érdekel, igaz? Akkor elmondom, hogy nem tudom. Nem ismerem a kérdéseidre a választ. Emlékszem az ott töltött időre, mindenre, amit tettem, amit mondtam, de nem emlékszem semmi másra.
- Nem várom el, hogy...
- Tudom! Szeretném, hogy bízz bennem. Életemben nem akartam semmit ennyire, de nem adhatom meg azt, amire vágysz. A tudásom elveszett amikor...
- Lényegtelen. Most már. Kiderül majd akkor, amikor lényeges lesz.
- Köszönöm.
- Csak mosolyogj. Őszintén, ahogy azelőtt.
- Az... menni fog - nevetett fel hosszú idő óta először őszintén. Mintha mázsás súlytól szabadult volna meg. Végre a szemébe nézett és újra elkezdte húzni maga után. A lépcsőn Minden elengedte a kezét, majd páros lábbal szökdécselt lefelé. A haja lobogott. Ilyenkor volt a legbájosabb. Mióta nem nyomasztja a képessége, egészen felszabadult. Olyan volt mint egy kislány. A kislány, aki lehetett volna ha nem születik ezzel a határtalan tudással.
Biztos, hogy eltitkol valamit. Viszont jelenleg ez teljesen lényegtelen. Már régóta tudja, hogy a tudás néha tévútra vihet. Talán el kell fogadnia, hogy nem képes feltenni a megfelelő kérdést, így nem kaphat tökéletes választ sem. Nem kell mindent tudnia.
A lépcső aljáról rávigyorgó szemtelen arcot nézte és elmosolyodott. Visszakapta. A lelke is visszatért hozzá. Leugrott a hátralévő két fokról, aztán kinyújtotta a kezét, és Minden boldogan ragadta meg.
Igen, a tudás fontos. Fontosabb mint a kérdés, de most ennyi is elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése