Kicsit rendhagyó a mai poszt, aki érzékenyebb, és/vagy még nem töltötte be a 18. életévét, legyen kedves, és most zárja be az oldalt.
Írtam anno Dexter barátunkról, aki az irodalom egyik legszimpatikusabb sorozatgyilkosa, mert hogy sorozatgyilkosokat és erőszaktevőket tesz el láb alól, és valami olyasmit is lekörmöltem, feltéve, hogy nem téved, a való életben sem lenne feltétlen ellenemre. Nos, most egy picit meghasonlottam önmagammal, és viaskodik békés természetem ezzel a régen leírt, de komolyan hitt mondattal, ugyanis kiderült, van ilyen...Vagyis nagyon közel hozzá. Bezony, Pedro Rodrigues Filho névvel látta meg a napvilágot, Brazíliában.
1954. június 17-én született egy olyan fejsérüléssel, amit apjának köszönhet, aki a terhes anyját folyamatosan bántalmazta. Az első gyilkosságát 14 évesen követte el, és a kisváros alpolgármesterét ölte meg azért, mert az kirúg az apját. Az öreg egy iskolában volt őr, ahonnan ételt loptak. Miután az igazságtalan munkáltató fűbe harapott, követte őt az az őr is, akit felelősnek tartott a lopásokért. Ezután Filho átnyergelt a betörőkre és a drogdílerekre. E tájt ismerkedett meg élete szerelmével, és most mondanám, hogy boldogan éldegéltek, viszont csupán addig tették, míg a nőt meg nem gyilkolták a környékbeli banda tagjai. Na most, véletlen volt vagy sem, nem tudni, ellenben az biztos, hogy írásom alanya még nem volt 18, de megkínzott és meggyilkolt számos embert annak érdekében, hogy kiderítse, ki volt a tényleges tettes.
Ezután az apja következett, aki zaklatóból gyilkossá lépett elő, és egy machetével lekaszabolta feleségét. A fiuk, aki ezt érthető okokból némileg zokon vette, meglátogatta a börtönben, megszurkálta, úgy huszonkétszer, majd kivágta a szívét is. Ez utobbit, mint Hannibál, meg is rágcsálta.
1973. májusában végre letartoztatták, csakhogy a rendőrök egy kocsiba ültették két másik bűnözővel. Mikor kinyitották az ajtót, az egyikük, aki mit ad Isten, passzióból nőket erőszakolt, holtan esett ki. És igazából innen következik Filho legjobb időszaka. Összezárták egy rakat bűnözővel, akik között jócskán akadt tolvaj és erőszaktevő is. Bizonyos források szerint 4, mások szerint 47 cellatársával végzet, de inkább ez utóbbi állhat közelebb az igazsághoz - még akkor is, ha ez nem vett jó fényt az ottani büntetésvégrehajtó intézményekre -, mert a mi élő Dexterünk olyan 19 évesen került börtönbe, és az apjával együtt 71 igazolt gyilkosságot tudhat magáénak. A pontos szám ennél magasabb is lehet, de ez más kérdése.
Nem igazán tudom, milyen törvényeket követnek Brazíliában, viszont ez a derék ember 2007-ben, 53 évesen szabadult a börtönből, és beígért még némi tisztogatást, aztán végül 2011-ben megint lecsukták. Ezúttal nem gyilkosságért, hanem olyan bagatell dolgokért, mint teszem azt, lázadás szítása. Mi ez a többihez?!
És ahogy olvasgattam a róla szóló cikkeket - itt van egy példának -, majd utána kerestem, hogy kitöltsem a hézagokat, elgondolkodtam azon a kibékíthetetlen belső ellentéten, miszerint nem állítanám, hogy különösebb sajnálatot éreznék a legtöbb áldozatával szemben, ellenben felötlött bennem a kérdés, mégis miféle ember vagyok én?! Elítélem az erőszak minden formáját, amiből sajnos rengeteg létezik - írtam számosról ebben a rovatban is -, mégsem zaklatott fel Pedro Rodrigues Filho története.
A legtöbb emberben ott rejtőzik az igazság utáni kielégíthetetlen vágy, ezért olyan könnyű azonosulni Batmannel, Punisherre, a Bosszúvágy 1974-es és 2017-es főhőseivel, és még Dexterrel is. Mert nem értjük, azaz inkább nem akarjuk sem megérteni sem elfogadni az erőszak meglétét, pedig az ott van bennünk, és amikor fájdalom, vélt vagy valós sérelem ér, szívesen állnánk fel, és vágnák az elkövető szemébe a saját igazságunkat, vagy akár a szívébe egy nagy kést. Mi a különbség? Tagadni a nyilvánvalót felesleges, legalábbis álszent dolog, de ezt is megtesszük, épp annyira, amennyire erőszakosak vagyunk egymással és a környezetünkkel szemben.
Néhányak gyerekeket kényszerítenek harcra, mások pedig az ágyukba. Megint mások nőket, férfiakat erőszakolnak, gyilkolnak, vagy egyszerűen csak verbálisan kínoznak az őrületig. Az önbíráskodás néha csak növeli a káoszt, és mégis, hányszor kívántuk saját vagy éppen a világ érdekében egyes emberek halálát? Még csak nem is gyilkosokét, politikusokét, gyár és bankigazgatókét, hanem tanárokét, vagy teszem azt testvérekét, férjekét és felségekét, anyákét és apákét.
Hála a neveltetésemnek, a tanulmányaimnak, meg a földrésznek és országnak, ahova születtem, pontosan tudom, gyilkolni nem szép dolog, a diktátorok és a kommunista népvezérek viszont néha-néha még beleférnek (Most komolyan! Láttátok az elmúlt napok Fb megosztásait? Kádár és egyebek? Ha így meg tovább, újra megalakul az MSZMP, és amilyen kre... akarom mondani, lükék vagyunk, meg is szavazzuk őket!). Az asszony-, és gyerekverés családi hátértől függően akár rendben is lehet, de a tanárokat le kell köpni, és az újságírókat, évi rendes áldozatként meg kell verni a Békemeneten.
Nem vagyok én sem másmilyen, képes vagyok haragot és gyűlöletet táplálni, s csak a saját döntésem, hogy nem adom át magam a negatív érzéseimen. Először is, mert belülről őrölne fel, másodsorban így sem vagyok egy könnyű eset, akkor pedig egyenesen kezelhetetlen lennék. Valamint bár érdekesnek találom a sorozatgyilkosokat, legalábbis azt az utat, amíg eljutnak eddig a titulusig - azaz a pszichés fejlődésüket, ha beszélhetünk ilyesmiről pszichopaták esetében -, nem mennék hozzájuk feleségül, nem vallanék nekik szerelmet, és épp ezért, némi vonakodással ugyan, de nemet mondanék az élő Dexterekre is. Ezzel a dilemmám meg is oldódott, azonban igen kíváncsi lennék mások véleményére is. Persze csak amolyan költői értelemben. Ez nem az az a téma, amiről könnyed vacsora mellett elcsacsog az ember, de néhány pohár bor után... Tudja csuda, mit hozna ki a társaságból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése