Holdfény királyság

Moonrise Kingdom

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 94 perc, 2012

rendező: Wes Anderson
forgatókönyvíró: Wes Anderson, Roman Coppola
operatőr: Robert D. Yeoman
narrátor: Bob Balaban
producer: Wes Anderson, Jeremy Dawson, Steven M. Rales, Scott Rudin
vágó: Andrew Weisblum

szereplő(k):
Gilman Jared (Sam)
Kara Hayward (Suzy)
Bruce Willis (Sharp)
Edward Norton (Ward)
Bill Murray (Walt Bishop)
Harvey Keitel (Pierce)
Frances McDormand (Laura Bishop)
Jason Schwartzman (Ben)
Tilda Swinton

Épp a Prometheusról ballagtunk haza, mikor Spockcooper javasolta, feltétlen nézzem meg. Nekem biztosan tetszeni fog. Ezért aztán, mikor Salaander megkérdezte nincs-e kedvem hozzá, gondolkodás nélkül igent mondtam. A végén egész családias hangulatban csatlakozott még annalee_sub és fuggoo is. Önmagában a társaság miatt érdemes volt elmenni, de arra szerintem egyikünk sem számított, hogy egy filmdrámán ennyire jól fogunk szórakozni.

1965-ben járunk, mikor a nyarat a cserkésztáborban töltő Sam úgy dönt, megszökik. Hagy ugyan egy búcsúlevelet, de érthető okokból ez nem nyugtat meg senkit. Tovább tetézi  a bajt, hogy Suzy is eltűnik és minden jel szerint a két gyerek között kapcsolat van. Míg a cserkészek és a helyi rendőr mellett  a lány családja is bekapcsolódik a keresésbe, a párocska megtapasztalja az első szerelmet és az összetartozás érzését is, amit ezidáig mindketten hiányoltak.

A történet egy szigeten játszódik és az tökéletesen szimbolizálja a szereplők magányát. A két főszereplőnk más-más környezetből jött, de ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe. Talán épp ez az, ami összehozza őket. Leveleket váltanak, tartják egymásban a lelket. Többé nincsenek egyedül akkor sem, ha a családjuk vagy  a körülöttük lévők nem értik meg őket.

A magány, a családon belüli elszigetelés és kirekesztettség nem új keletű problémák. Minden társadalomban, közösségben, kisebb egységben jelen van, ahol a tagok nem személyek, csak részei az egésznek. A másként gondolkodók, érzők menthetetlenül partvonalra kerülnek. Egyedül.

A látszólag beilleszkedni teljesen képtelen gyerekek mégis tökéletesen kijönnek egymással. Mert lehet, hogy a különbözőség gyönyörködtett, de az azonosság hoz minket össze. Csodabogárnak lenni nem egy álom, ezt mindenki tudja, akit így vagy úgy sikertelenül próbáltak csak egy dobozba belenyomni, tehát marad a különc kategória, ami meg sok mindent elbír, csak éppen nem feltétlen igaz.

A film a mélyebb mondanivalón kívül mulattat. Méghozzá igen kellemesen. Már egy posztban kifejtettem milyen lehet a humor a direkttől az indirektig, és itt mind megvan. Mondjuk bevallom, aggódtunk kicsit, mivel rajtunk kívül egy-egy ember nevetett fel. A gondolat, hogy a többségnek nincs humorérzéke csak részben igaz. A többség nem tudja átérezni a mondanivalót, mert soha nem sütötték rá a külön kategória jelzőt, vagy mert nem tudja beleérezni magát a szereplők bőrébe, de az is lehet, egyszerűen csak elfelejtették milyenek volt tiniként. A tinik ugyanis nagy átlagban eleve kirekesztődtek, mert leragadnak a személyes sérelmeknél, így a fantasztikusan kifinomult, vagy éppen az arcunkba csapódó direkt iróniát nem érthetik meg. Ez alapvetően egy réteg film.

A prominens felnőtt szereplők mind hozzáadtak valami nagyon fontosat a történethez. Hiszen ők is szervesen részei az egésznek, legfeljebb nem rajtuk van a hangsúly. Azt eddig is tudtam, hogy Bill Murray képes  drámai szerepekre és az sem meglepő, hogy Edward Norton ismét nagyot alkotott, de szerintem sokan megdöbbentek Bruce Willis alakítástól. Az egy dolog, hogy fegyverrel a kézben mire jó az ember, és megint másik ha a közelében sincs. Harvey Keitel és Frances McDormand szintén emelték a színvonalát.

Gilman Jared és Kara Hayward teljesen levet a lábamról, és mind egyetértettünk abban, hogy Karából még lesz valaki, mert kimondottan zseniális volt. Úgy gondolom, hogy a gyerekszínészeket különleges odafigyeléssel válogathatták ki. Nem befutott szereplőket választottak és bár volt ebben némi kockázat, bízhattak abban, hogy a nagy nevek elegendőek lesznek. Akit nem fogott meg a téma, annak valóban elég is volt. Kár, hogy ő az, aki nem ért a filmből egy szót sem.

A poénok záporoztak. Gyakran éreztem azt, míg az előzőn kacagtam, lemaradtam valamiről. Ugyanakkor a történet mondanivalója mélyen megérintett és elgondolkodtatott. Egyetlen olyan momentum volt, amire előre lehetett számítani, ennyit engedtek az ökumenikus boldogságnak, de ez nem rontotta el a szájízemet, sőt, felvetett egy csomó új kérdést.

Természetesen feliratos, hiszen rétegfilmet nem szinkronizálnak. Hála Istennek! A sajátos hangulat, a színészek hangja, a környezet és még a jeleneteket összekötő, csak látszólag értelmetlen időjósbácsi mind egységesen hozzájárulta ahhoz, hogy imádtam. A gyermekszemszögből ábrázolt felnőtt történet összességében tökéletes. Első perctől az utolsóig. A pontszámok félelmetesen egyértelműek.

10/10