Murakami Haruki: 1Q84 harmadik könyv (Ezerkülöncszáznyolcvannégy)

Végre elérkezett a lezárás. Úgy vártam már, mint egy gyerek a karácsonyt. Érthetetlen miért, hiszen nem rágtam tövig  a körmöm az izgalomtól, de ha Murakamiról beszélünk, akkor semmi sem biztos. És ha már róla beszélünk, mivel mostanában meglehetősen sűrűre sikeredtek a napjaim, vártam már egy jó kis dimenzió váltást. Kellett nekem, akár egy falat kenyér.

Usikavának rendbe kell hoznia a hibáját. Ő világította át, majd tartotta biztonságosnak Aomamét,  és most nem feltétlen a nevén esett csorba. Ha nem bizonyít, annak súlyos következményei lehetnek. Nem számíthat másra, csakis önmagára, de ez mindig is így volt.

Aomame a napi rutinját folytatja. Tornázik, olvas és rendületlenül várja Tengo felbukkanását. Sok ideje akad gondolkodni és van is miről. Tudja, hogy egyre kevesebb az ideje, ráadásul sok változás zajlik le hirtelen. Szerencsére ő nagyon higgadt és összeszedett nő, nem fél, lélekben felkészül mindenre és csak vár.

Tengo meglátogatja édesapját. Az állapotában nem remélhető változás, de ha őszinte akar lenni önmagához, nem is feltétlen ezért maradt. Eri még mindig a lakásában van, helyettesítő tanárról gondoskodott, tulajdonképpen a rendelkezésére álló idő nem korlátozott, de a macskák városát el kell hagyni, amíg még lehet.

Az októbertől decemberig tartó könyv tagolása ezúttal kicsit eltér a megszokottól. A már jól ismert két szereplőnk mellett helyet kapott Usikava is. Elég nagy feladat hárul rá. Ő tölti ki mindazokat a hézagokat, amit a két főszereplő elvileg nem tud.

Személyisége elég ellentmondásos. Egyfelől Murakami nagyon torz alakban ábrázolja, másfelől az elemző, káoszon átlátó agya a legtöbb ember fölé emeli. Külső megjelenését lassan belső torzítások váltják fel, bár én nem tartom ezeket olyan  súlyosnak, mint ahogy ő érzi. A lelke mélyén sok dologgal tisztába van, de mégis döntött valahogyan, a legjobb tudása szerint legalábbis. Megjelenését egyfajta eszköznek és kifogásnak is használja egyszerre. Tudja, milyen reakciót vált ki az emberekből, és mivel ez ellen tenni nem tud, hát megtanulta, hogy ne is zavarja.

Akaratán kívül összeköti a szereplőket. Talán ő az egyetlen, aki mindhárom oldalt ismeri és bár csak korlátozott információk állnak a rendelkezésére, azokat alapos, szívós munkával, egyesével összegyűjtve egy kupacba halmozza. A megérzései majdnem hibátlanok, a logikája kikezdhetetlen, de torz külseje gátat szab a lehetőségeinek.

A végkifejlet nem mondhatom, hogy sokkolt. A könyv egyharmada után szinte biztos voltam abban, hogy mire megy ki a játék, bár arról fogalmam sem volt, hogy Murakami miként fogja kezelni. Mert az egy dolog, hogy józan paraszti ésszel mit gondol az ember, és aztán jön az író, akit soha sem frusztrál az az apróság, mint a boldog befejezés. Mert ugye kinek mi a boldog? A befejezések mindig illenek az adott műhöz, csak néha nem felelnek meg nekem, ami meg senkit sem érdekel. Épp ilyenekért szeretem Murakamit annyira.

Ezúttal is elmondható, hogy a hangulat, a nyelvhasználat, a fantasztikusan kitekert mondatok egyként utaztatnak. Murakami világa lassan, kimérten csorgó, de alaposan és logikusan felépített. A szereplők közti kapcsolat nem feltétlenül kézzel fogható, de ott rezeg minden oldalon.  Az elmesélt történtek egy részének látszólag nincs jelentősége a könyv szempontjából, valójában pedig mégis árulkodóak a karakterek esetében.

Nem zárt le mindent mérnöki pontossággal. Elmesélte két ember kilenc hónapját, csak ennyit tett, nem többet.  talán lesz folytatás, a lehetőség mindenesetre adott.

A magam részéről, még egy sorozat, a A kurblimadár krónikája áll előttem, és aztán kifogytam a lehetőségekből, pedig úgy elvarázsolni, más világba, realitásba vinni és közben teljesen ellazítani csak kevesen tudnak, mint Muarakami.

Kedves Geopen kiadó, tessék még hozni nekem ilyet sokat, jó?

10/10

Magyar kiadó: Geopen Könyvkiadó

Fordította: Nagy Anita