Samuel Rómába utazik, ahova meghívták előadni, és persze szeretné látni a fiát is. Meglepetésére találkozik Mirandával, a fele annyi idős fotográfussal, és ez megváltoztatja az életét. Nem sokra rá Elio Párizsba költözik, egy koncerten pedig megismerkedik egy nálánál sokkal idősebb férfivel. A kapcsolatuk új lehetőségeket ad, és elvezet egy sereg felismeréshez.
Oliver Amerikában él a feleségével, és úgy érzi, élete egy része lezárult. Visszatérhetne a régi, megszokott kényelembe, de 44 évesen rájön, évek óta nem érezte magát annyira élőnek, mint akkor, azon a bizonyos nyáron. Mostanra egy halott, aki nap nap után kénytelen ugyanazt csinálni, amíg tényleg el nem tűnik.
Szerettem volna elveszni Elio gondolataiban, az érett és felnőtt férfiéban, újra átélni a csodát, amit az első szerelme kapcsán éreztem. Arról tényleg senki sem tehet, hogy nem végeztem el a leckémet, és nem tudtam, hogy ebben a könyvben kezdéskor az apáé a főszerep. Nem tagadom, ez először némileg elkeserített, de lassan-lassan összeállni látszott a kép, és megváltozott a véleményem is.
A regény négy alcímre oszlik, ezeket a kifejezéseket pedig érthetően a zenéből vették kölcsön: Tempo - hangok ritmikus értékének abszolút időtartama; Kadencia - zenei periódusok specifikus befejezése; Capriccio - kötetlen formába írt zenemű; és Da Capo - az elejétől. És miért emelem ezt ki? Mert belső jelentésük van, amik egyszersmind keretbe is foglalják a történetet.
A Tempo Sami története, a megértő apáé, aki már rég túl van a váláson. Elioval rendszeresen találkoznak ugyan, de kicsit úgy érzi, hogy terhet jelent, és ezért, bár szomorúan, mégis a gyermekének szóló szeretettel és lelkesedéssel várja ezeket a találkozókat. Közös és állandó programjuk a Róma útjain tett nosztalgia séták, amik során végiglátogatják a város egyikük vagy másikuk számára jelentőségteljes pontjait.
Miranda megjelenése olyan, mint egy arculcsapás. A nő sokkal fiatalabb, de teli van vibrálással, élettel, és egy hatalmas múlttal a háta mögött. Viszont elindít egy olyan folyamatot, ami majd csak néhány év múlva, az olaszországi kis házban nyer értelmet. Ez az utolsó szerelem története, az utolsó őrült lobbanásé, ami érthetetlen, amikor ez ember már kellő élettapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy elválassza a dolgokat egymástól, mégis újra kamasz lehet és ostobaságokat tehet.
A Kadenciában Elio mesél. Már felnőtt, zongoraművészként és tanárként is egyformán tevékenykedik. Kicsit elveszett, magányos, nehezen nyílik meg bárki előtt, és ekkor megismerkedik egy nála 30 évvel idősebb férfivel. Michel ügyvéd, és hosszú évek után az első, aki képes megadni számára azt, amit Olivertől remélt. A lehető legjobbkor érkezik, mivel sem tovább lépni, sem szembenézni nem képes a múlttal, és ebből a tétova helyzetből az ügyvéd képes kimozdítani.
A Capriccioban Oliver búcsúzkodik. Az alkotói szabadsága lejárt, így feleségével visszaköltöznek New Hempshire-be. Ahogy a nem is olyan rég ismert, szívének mégis kedves emberek között forgolódik, és felrémlik előtte egy egészen másfajta, sokkal izgalmasabb befejezés is, döbbenten veszi észre, tulajdonképpen véget ért az élete. Ez vezet el aztán a Da Capoba a történet kezdetére, és egyben a befejezésére is.
Mind a négy fejezet különbözött egymástól hangulatban. Az apával a legnehezebb azonosulni - sajnos nem is nagyon ment -, ezért az ő történetét értettem meg a legkevésbé. Még úgy is, hogy sok dolog a végén azért egyértelművé vált. Talán mert Sami személyisége és a simulékony természete mindig is olyan illékony volt, ismeretek hiányában nehezen megfogható. Pedig vele indul minden, az ő megértése, szeretete, okos meglátásai, iránymutatásai azok, amik átsegítik a fiát az őt ért veszteség feldolgozásában, amikből később is táplálkozik.
Sami öregedő bölcsességében, Elio művésziesen érzékeny, harmincas útkeresésében, valamint Oliver könnyed, szarkazmussal teli krízisében közös pont a borzasztó magány. Mindhárom elvesztették a lényük egy igen jelentős részét, és elérkezett az ideje annak, hogy visszaszerezzék. André Aciman nyelvezete, egymásba fűződő, szinte zenei dallammal susogó mondatai mind ide tartanak. A szerelem misztériuma örök érthetetlenen, megfejthetetlen, legyen az első vagy az utolsó, csak egy körforgás része, és mégis nagyon fontos eleme az életünknek, mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók. Ahogy megéljük, meggyászoljuk mind arról tanúskodik, kik is vagyunk.
Töredelmesen bevallom, a Tempo nagy részén csak átrágtam magam, sodródtam, bízva abban, hogy változni fog. Nem hiába, beszippantott a történet. Abból látszik, mennyire jól eltalálta a karaktereket a film, hogy a történet egyszer csak megelevenedett, és a színészek hangján, alakjában kezdtek élni a fejemben. Meglehetős lendülettel! Nagyon furcsa és belsőséges élmény volt. Ismételten nem érdekelt, hogy ki hetero-, homo- vagy biszexuális, a mondanivaló szempontjából egyáltalán nem számított.
Olvasás közben ismételten, de legalább következetesen vágtam magam alatt a fát. Jóllehet tudtam, hogy rossz ötlet lefekvés előtt kézbe venni, viszont már csupán 88 oldal volt hátra, és nem tudtam elaludni lezárás nélkül. Szükségem volt rá, mint egy falat kenyérre. És tessék! Megkaptam. A végén leültem a gép elé, éjszaka 01:17-kor, egy normál hétköznapon, és ott lüktetett a gyomromban a szorítás, az az átokverte szorítás, ami megint arra késztetett, hogy végiggondoljam az életemet, és azt a kevés embert, aki igazán számított. Ahogy azt, miért is mentünk el egymás mellett.
A Találj rám!-ban minden benne van, ami az első részből kimaradt, és talán még egy kicsit több is. Aciman megkönyörült az olvasókon és a Szólíts a neveden-ben elindított kört végre lezárja, de közben boncolgatja a múlt és jelen kapcsolatát, a meg nem élt dolgok bűneit. Az időt, mint egy elvont dolgot, és benne a kezdetet, ahogyan a véget is. Ez segített rájönnöm arra, nem hiszek a szerelemben első látásra, ellenben hiszek a vonzódásban. És hiába voltak az első fejezettel problémáim, meghajlok a történek egésze előtt. Nem taglózott le oly súlyossággal, mint az elődje, de megérintett megint csak ott, ahol a leginkább érezni. Köszönet érte az írónak és a kiadónak egyaránt.
8/10
Magyar kiadó: Athenaeum Kiadó
Fordította: Szigethy-Mallász Rita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése