Jenny Lawson: Furiously Happy

Akik rendszeres olvasnak, tudják, hogy sok dolog érdekel, persze vannak visszatérő témák, de vadászom az újdonságokra. Gyakran írok és beszélek olyan dolgokról, amik esetleg más érzékenységét zavarják. És higgyétek el, mindenkit zavar valami. Sok esetben olyasmi, amit mi, kívülállók vagy nem értünk meg, vagy az érezzük ki belőle, hogy az illető homokba dugja a fejét. Attól, hogy nem beszéltük valamiről, még létezik, és ha a szőnyeg alá söpörjük, a gyerekeinknek sem tanítjuk meg, mit kellene tenniük hasonló helyzetben. Képtelenek lesznek segítséget kérni, önmagukat okolják majd olyasmiért, ami nem az ő hibájuk, és ugyanolyan szorongó felnőttek lesznek, mint mi.

Rengeteg tabu létezik, amiket a modern társadalomban szorgos munkával építettünk fel, és amikor egy ilyen képzeletbeli kerítésen átlépünk, borzongással pislogunk arra a másfajta valóságra. Sokszor megrémiszt, túl sötét, túl... Szóval nem akarunk gondolni rá, pedig lehet, nem ártana tudni, adott szituációban hogyan kéne viselkednünk. Úgy dönteni, hogy valami nem létezik, csak elodázza a felelősségünket a minket körülvevő dolgokról, de fel nem ment a vakságért.

Nem félelemben kell élni, csak tájékozottnak lenni, mert magad alakítod a sorsod, és nem mindegy, melyik utat választod. Erre a következtetésre jutott Jenny Lawson is, aki úgy gyűjti a különböző zavarokat, mint más a bélyeget, és bár ez önmagában még nem lenne szórakoztató, az viszont már igen, hogy ha törik, ha szakad, boldog lesz! Méghozzá őrülten.  

Ha szóba kerül a depresszió, a legtöbben rántanak a vállukon. Talán azért, mert fogalmuk sincs arról, mit jelent ez valójában. Depressziósnak lenni nem annyi, hogy rosszul érzed magad, amikor minden rossz, hanem magad alatt vagy olyankor is, amikor jó, és senki sem érti, mi a csuda bajod van. Aztán, amikor kiderül, tépkeded a hajad, és csak mikor fájdalmat okozol magadnak, mikor végre csurog a vér, akkor nyugszol meg, minden ismerősöd rád csapja az ajtót. 

Jenny ismert publicista, blogger, író, anya és feleség. Szeret bolondozni, de néha halál komolyan mond vagy tesz ostobaságot. És nem szégyelli! Már a könyv előszavánál éreztem, szeretni fogom, hamarosan kuncogtam néhány dolgon, de volt rendszeres vigyorgás és egy-két hangos hahotázás is. Ez a fajta kendőzetlen őszinteség, ahogy feltárja a saját nyomorát, majd harsányan kineveti azt, elképesztő módon inspiráló, és ránk, felnőttekre, a legkevésbé sem jellemző. Gyerekek mondanak ilyesmiket az arcodba, nem tudva és értve azt, milyen társadalmi konvenciókat rúgtak fel. Csak hogy az írónőnk ezt mind saját magával teszi. 

Olvasás közben voltak nagyon mély és nagyon magas pillanatok. Egy-két témán, néhány szorongáson nehezebb szórakozni, mint másokon, van, ami jobban hat az ember idegeire. És különben is erősen felemás érzéseink vannak olyan betegségekkel kapcsolatban, amik kívülről láthatatlanok. Legalább olyan felemásak, mint nekem a borítóval kapcsolatban. Ránézésre imádtam és jó hangulatom támadt közben, legalábbis addig, míg ki nem derült, hogy a kis mosómaci nem egy játék figura, hanem ki van tömve. Vegán énem egyből visítozott, és nem nyugtatott meg az sem, hogy szegényt nem levadászták, csak elütötte egy autó.

Mégis miféle ember szeret kitömött állatokkal  játszani?! Csakis őrült lehet. Nincs más magyarázat. Jenny esetében el tudtam fogadni, mert más szabályok szerint éli az életét, mert sokszor kapálódzik a felszínen maradásért, hogy reggel elvigye a lányát az iskolába, hogy foglalkozzon mások által normálisnak mondott dolgokkal. És itt, ezen a ponton felmerült bennem a kérdés, milyen érzés lehet együtt élni valakivel, akinek ennyi problémája van? Ráadásul nem csak együtt élni, hanem szeretni teljes szíveddel, és látni, hogy vannak pillanatok, amikor nem segíthetsz neki.  

Victor, a férj sokszor megjelenik, és így kívülről a két fél totálisan ellentéte egymásnak. Amikor Jenny nem a saját démonjaival küzd, mert ereje sincs felkelni, meglehetősen játékos, érdeklődő, harsány, néha sutácska, a férje pedig nyugodt, célorientált, hideg fejjel gondolkodó alkat. Minden szempontból tökéletesen normális. Talán azért jönnek ki ennyire jó, mert képesek kihozni egymásból a maximumot. A férfi néha elveszíti a fejét, de csakis családját és rajongásig szeretett felségét tartja szem előtt, a nő pedig esetenként képes egészen hétköznapi életet élni. 

Az írónőnk részleteket mesél a kezeléseiről, az álmatlanul töltött éjszakáiról, a félresikerült gyógyszeres kezeléséről, azokról a gondolatokról, amiket magunknak sem szívesen vallunk be, mert vannak pillanatok, amikor mindenki kicsit feladja, aztán mégis összeszedi magát és folytatja. Az öngyilkosságról, a fájdalmamról, és a jó és rossz értelembe vett őrületről. Lerántja a leplet mások reakciójáról, hogy mennyire képtelenek kezelni a másságot, de legfőképpen kiáll a nyilvánosság elé, és megmutatja, nem kell feladni, így is lehet élni. Ráadásul igen szórakoztatóan.

Határozottan szerettem, de felvetett rengetek komoly kérdést is. A nevetést olyan gondolatok váltották, amikkel mindenkinek szembe kéne néznie. Először is, mert nem ismerjük egymást és senki sem tudja, hogy a környezetében ki és mivel viaskodik, és másodszor, sokszor azt sem valljuk be, mi mivel küzdünk. De ha nem vagytok töprengő alkatok, akkor olvassátok a szituációs poénokért, mindenképpen megéri. Akárhogy is, de zseniális, és tényleg igaz, hogy ez nagyon vicces könyv borzasztó dolgokról. 

9/10

Magyarul is megjelent Őrülten boldog címmel a Kossuth Kiadó gondozásában. Bátran szerettétek be.