Ma van József Attila születésének napja, és mint 1964 óta mindig, ekkor ünnepeljük a magyar költészet napját. Ebből az alkalomból megosztanám veletek az egyik kedvenc versemet, amit nem József Attila írt, mert hogy számomra ő a legjobb. 112 éves lenne idén, és úgy érzem, ha valami csoda folytán köztünk élne, belefulladna a témák tucatjába. Az ihlet azonban már más kérdés...
Három évig kerestem az ekulturának verseket, és eközben rengeteg ismeretlen költőt sodort elém a végzet. Néhányat szerettem, néhányat nem annyira, de megtörtént az is, hogy valaki igazán zseniálisra akadtam. Valaki olyanra, akivel tökéletesen képes voltam azonosulni. Ha egyet kéne választanom az elmúlt évek terméséből - kegyetlenség lenne kérni is, legalább tízen vannak -, akkor a 2016-ban meglelt Reichard Piroskát nevezném meg.
Igaz, 1884-ben született, de a Hazatérés című verse tökéletesen rezonál az 1977-ben született lelkemmel, és valami fura belső kényszerként erős a késztetés, hogy ezt megosszam veletek is, mégpedig úgy, ahogyan én hallom. Nos, raccsolok, nem előadásra teremtettem, de azért fogadjátok szeretettel!
A sok susogó s miatt, érdemes halkabba venni, és nem árt olvasni hozzá a verset sem. Vannak benne nagyon nehéz szavak, sok-sok r-rel... Én szóltam!
Reichard Piroska: Hazatérés
Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.
Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.
S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.
Hol lehetek, ha már itt sem lakom?
Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.
Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.
S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.
Hol lehetek, ha már itt sem lakom?
Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése