Lestatot régóta kíséri az ismeretlen hang, aki lakótársa magányos, vándorlással gazdag éltében. Igazi béke köszönthetett volna be a vámpírok világára, de valaki menedékeket éget fel, és az ifjú vámpírok tucatjával hullanak. Senki sem tudja, mi történik, ki követi el a merényleteket, a hullák száma gyarapszik, az öregeket összetartásra szólítják fel. Minden jel szerinte teljesen reménytelenül. Egy vezérre várnak, valakire, aki összefogja a reménykedőket.
Nos, a történet valóban a kárhozottak királynője után játszódik, de nem közvetlenül. A történet fonalvezetése azt követi ugyan, csak közben elmúlt hipp-hopp néhány évecske, szóval senki sem olyan már mint volt. Csak Lestat merengős, tépelődő természete ugyanolyan. No meg néhány régi szereplő is megvan, de akadnak újak. Nos, nem feltétlen újak, csak nekem kimarad az 1988 utáni rész. És mégis az a furcsa, tökéletesen tudtam követni a történetet.
Néhányan fanyalogtak, hogy Rice ismétli önmagát néhány pontban, a karakterei ugyanazt mondják el, amit már ismerünk, de hát ez engem nem zavart, mert nem olvastam. No meg kötve hiszem, hogy 500 oldalban ugyanazt el lehet mondani, mint mondjuk ötvenben. A szereplők ugyanis váltakoznak. Sokaknak jut szó, sokaknak nem, de ez a váltott nézőpont érdekes.
Akad köztük olyan, aminek a történet szempontjából nincs jelentősége, legalábbis első pillanatra, de valójában mind egy irányba tartanak. Valahova, amiről vannak ugyan sejtéseink, de biztosan persze semmit sem tudhatunk.
Néhányan azzal is vádolták az írónőt, hogy minden karaktere ugyanúgy beszél. Az igaz, hogy a legtöbb vámpírra egyformán jellemző a melankólia, és a látszólag érdektelen dolgok mentén hosszasan futtatok gondolatok, de ha egyformán beszélnének, akkor nem értem, miért szerettem a mesélők közül kettőt jobban, mint ahogy a többieket. Oké, az egyikük Lestát volt, a másikuk azonban ebből a szempontból teljesen érdektelen mellékszereplő, és nem akarom azt mondani, hogy Anne Rice kiszámítható, de nagyjából megvolt, merre visz a sztori, és mégis! Van, akivel könnyebb azonosulni, van, akivel nehezebb. Néhány szál izgalmas vol, néhány érdekes, mások adott esetben majdnem hogy érdektelenek, de az összkép szempontjából mindnek nagyon fontos szerepe volt.
Az időugrás miatt betört a modern technikai az elszigetelt közösségebe is, kutatók, on-line rádió adások, e-mailek, telefonívások röpködnek, és az üzenet mindenkihez elér. Nos, majdnem mindenkihez. Lestat kicsit két világ között rekedt. Egyedül vándorol, a többiek számára néha teljesen elérhetetlenül, elmerül a gondolataiban. Természetesen érzékeli az idő múlását, és számtalan kapcsolatot, kötödést épít ki útja során, mégis magányos marad. A rohamosan fejlődő világ lassú, kényelmes hercege ő, aki mégis kapcsolatot tud teremteni mindenkivel, akivel szeretne. Talán ez a titok, így lehet lelassítani a fejlődést, hogy csak minden második vagy harmadik ütemet vesszük fel.
A Prince Lestat méltó része a The Vampire Chroniclesnek. Elbűvöl és magával ránt abba a búsuló, komótos, mégis változásokkal teli világba. Olvasás közben újra A kárhozottak királynője zenéjét hallgattam, behúzta a kéziféket és kirántott a valóságból. A szex nélküli erotika hangulatában rengeteg új kifejezés, szokás tört magának teret. Úgy érzem, ennek az az oka, hogy Rice kicsit tompítani kívánta teremtményinek vérszomját, mégis újra és újra feldereng a halál, de nem, továbbra sem gázolunk derékig a vérben.
A közönség általában is jól fogadta, ami Anne számára talán azért különleges öröm, mivel a karaktert 2002-ben elhunyt férjéről, Stan Rice, író, költőről formálta. Tisztán érzékelhető, hogy szerelmes elméjének teremtményébe, de ezért ki haragudhatna rá. Én biztosan nem, hasonlóan rajongom érte.
8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése