Grantchester, azaz a krimik meg én

Ahogy az ifjúsági irodalom megvéd és elvarázsol, úgy a laza krimik szórakoztatnak. Nem kell rajtuk gondolkodni, a gyilkost mindig elkapjak a végén, a világ újra megmenekül, hála aaaaaaa pandúroknak. Minden évben, vagyis az utóbbi két évben szinten folyamatosan küzdök azzal a jelenséggel, aminek során nemigen tudok folyamatosan koncentrálni, ilyenkor szeretem olyan történetekkel körbevenni magam, amik kikapcsolnak, nem igényelnek elmejátékot, szellemesek, és hát izé, gyilkolnak benne. Az elmúlt hónapokban ezen megfontolásból, s mert az olvasás nem kötött le, ledaráltam a Father Brown és a Death in Paradise eddig fellelhető részeit. Egyik sem volt rossz választás, gyakran nevettem rajtuk, élveztem a karaktereket és a krimiket is, csakhogy mindkét sorozatból kifogytam. Na, ekkor jött velem szembe a Grantchester!

Sidney Chambers (James Norton) Grantchester anglikán lelkésze. Fiatal, szereti a munkáját, bár némileg kaotikus a szerelmi élete, és nem mindig egyszerű kijönni a házvezetőnőjével sem. Amikor gyanakodni kezd, hogy a közösségének állítólagosan öngyilkos tagját inkább meggyilkolták, felkeresi Geordie Keating (Robson Green) felügyelőt. A férfi először természetesen nem hisz neki, aztán mégis azon kapja magát, a lelkész oldalán űzi a tettest. A nyomozó hamar rájön arra, az emberek hamarabb mondanak el dolgokat egy egyházfinak, mint egy rendőrnek, tehát ez olyan kapcsolat, amiből profitálhat.


Szinte rögtön kiderült, inkább drámasorozat, mint sem egy könnyed kis tingli-tangli, addigra viszont nagyjából már késő volt. Talán mert a főszereplők egyből magukkal ragadtak, vagy az átívelő szál érdekes, esetleg James Norton alakításában és személyében is megtaláltam azokat a dolgokat, amik egyszerre vonzanak és elborzasztanak - ennek semmi köze ahhoz a tényhez, hogy tini korom óta erősen vonzódom a vörös hajú férfiakhoz -, de a lényeg, függő lettem.

Az 1950-es években vagyunk, még mindenki emlékszik a háború borzalmaira, és a legtöbben hordozzák az emlékeket. Ez igaz Sidneyre is, aki sötét titkokat rejteget. Dohányzik, iszik, imádja a dzsesszt, és mindenki szerint egy nagyon jó ember. Geordie is megharcolta a magáét, nem hívő, de van egy szép nagy családja, boldog háttérrel rendelkezik az átéltek ellenére, és igen, ő is sokat iszik.
A két férfi barátsága elképesztő. Intenzív, őszinte, törődő, ahogy haladunk előre egyre inkább válik szorosabbá, és ez az a kiegyensúlyozott kapcsolat, amire mindkettőjüknek szüksége van. Megtanulják elfogadni, megérteni a másikat, tanulnak egymástól, de sok szempontból rendkívül különbözőek.

Sok, hasonló könyvhős - igen, könyvfeldolgozás a Grantchester is - esetében kötődnek barátságok, de ezek a kapcsolatok gyakran nehezen hihetőek, esetleg az egyik fél részéről tapasztalható némi lekezelés vagy különbségtétel.

Holmes akármennyire szerette Watsont, mindig felsőbbségesen viselkedett vele szemben, Poirot és Hastings kapitány esetében is folyton kimagasodik a belga nyomozó, aztán jóindulatú lekezeléssel, mint apa a hülye gyerekét fogadja Japp felügyelőt. Nos, ebben a sorozatban a két főszereplő egyenrangú fél.

Az első évad szorítkozik az egy eset/egy rész felosztásra. Átívelő szálként kapjuk a fiatal lelkész háborús múltját, a szerelmi életét, és tengernyi szívfájdalmat. Érdekes, lebilincselő történet ez a nyomozásokon kívül is, és hazudnék, ha nem ismerném be, van itt bizony humor is. Fanyarkás, ironikus és szórakoztató.

Problémám egyedül a szerelmi szálat képviselő hölgy karakterével van, mert idegesítő. Értem én, hogy a kedves, vörös langaléta szereti, és bolondságok sorát követi el miatta, de akkor is idegesítő. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha ő eltűnne, de természetesen akkor kiesne egy fontos drámai szál, azt hiszem, úgy kell elfogadnunk a dolgokat, ahogy vannak.

A második évad felépítése azonban némileg más. Megmaradt a rész/eset arány, de alapvető különbséget jelent egy olyan ügy, ami meghatározza az egész évadot. Rányomja a bélyegét Sidney és Geordie kapcsolatra is. A két férfinek meg kell birkóznia a barátságukat érő nagy pofonokkal, a különbségek, amivel a világot látják arra kényszerítik őket, hogy szembenézzenek mindazzal, amit eddig igyekeztek elkerülni, az alapvető kérdés az, ezt kibírják-e.
Egyébként az utolsó részért hatalmas pacsi jár a készítőknek, elképesztő a vége, ámbár az utolsó jelenetért valakit nagyon orron vágnék. Komolyan feldühítettek, de elismerem, zseniálisan fenntartják ezzel a folytonosságot, és elérték, hogy nagyon várjam a harmadik évadot. Csak röpke egy év...

És persze beszélnünk kell a mellékszereplőkről is. Zseniálisak, a segédlelkészt alakító Al Weaver,  és a házvezetőnő bőrébe bújt Tessa Peake-Jones maximálisan, sőt azon felül is hozza az elvárhatót, nem kevés szórakoztató percet okozva ezzel a nézőknek.

Ezen a ponton kell megjegyeznem azt is, hogy bár a vallásos szál sokkal jelentősebb, mint mondjuk a Brown atya esetében, annyira mégsem karakteres, hogy bárkit is zavarjon. Sydnie erős a hitében, bármi történik vele, akármin is megy keresztül, Istenben sosem kételkedik, az emberekben, az igazságszolgáltatásban igen, de a hitében sosem.
Ezenfelül a Grantchester olyan tabu témákat feszeget mint a homoszexualitás, családon belüli erőszak, faji előítéletek, liliomtiprás vagy akár a tisztségükhöz méltatlan egyházfik esete. Az ötvenes években ezekről a témákról beszélni sem illet, és ha mégis, hát halkan, mert a másságért börtön vagy kényszergyógykezelés járt, a rasszizmus normális része a mindennapoknak, a többi létezésében pedig nem is igen hittek.

 Az angol sorozatok eme gyöngyszemében gyakorlatilag mindent megtaláltam, amit egy hasonló sorozatban keresnék: történetet, karaktereket, gyilkosságokat, okokat, indokokat, és totálisan érthető, megérintő prédikációkat.
Érzelmi mélységeket és magasságokat, esendő embereket, félelmeket, örömöket. Szerelmeket, csalódásokat, reményt és hitet, mindennek alapot adó barátságokat. Színes, vibráló,  és totálisan magával ragadó. Csak az vágjon bele, akinek van ideje végignézni mindkét évadot, mert olyan szenvedéllyé válik, ami ellen nincs orvosság!

10/10