Vérmesék

The Family

színes, magyarul beszélő, amerikai-francia akció-vígjáték, 2013 

rendező: Luc Besson
író: Tonino Benacquista
forgatókönyvíró: Luc Besson, Michael Caleo
zeneszerző: Evgueni Galperine, Sacha Galperine
operatőr: Thierry Arbogast
producer: Luc Besson, Ryan Kavanaugh, Virginie Silla
executive producer: Martin Scorsese
vágó: Julien Rey

szereplő(k): 
Robert De Niro (Fred Blake / Giovanni Manzoni)
Tommy Lee Jones (Stansfield ügynök)
Michelle Pfeiffer (Maggie Blake)
John D'Leo (Warren Blake)
Dianna Agron (Belle Blake)
Ricardo Cordero (Philly)
Jon Freda (Rocco)
Dominic Chianese (Don Mimino)
Domenick Lombardozzi (Mimmo)
Joseph Perrino (Joey)

Az a helyzete, hogy akit  Robert De Niro, Tommy Lee Jones, Michelle Pfeifer és Luc Besson így együtt nem hoz lázba, azzal valami komoly baj van. Nem mondom én, hogy nem lehetne hasonló szintű gárdát összehozni a filmek világából, talán még ütősebbeket is, de azért ez egy igen erős együttállás, amit vétek lenne kihagyni. 
Na ezzel a gondolattal érkeztem tegnap este a moziba, és kiderült, igazam volt! 

A Manzoni család igen előkelő helyen állt az amerikai maffiában, élvezte minden előnyét, és nem foglalkoztak a  hátrányokkal, csakhogy Giovanni lepaktált az FBI-jal, és ezután családjával közösen a tanúvédelem koránt sem csodálatos lehetőségeiben dagonyáznak. Az a csekély 20 millió dolláros vérdíj a fején nem komolyabban kedvteleníti el, sőt, de azért mégis csak tanácsos lenne beilleszkedni az új környezetbe. Csakhogy a régi szokások lassan halnak el, és hiába lettek Blake-ék, emlékezettörlés nem jár a csomaggal.

A film egyszerre könnyed és komoly. Kigúnyolja, ugyanakkor fura mód emléket is állít a régi klasszikus maffiával foglalkozó filmeknek. Olyan kliséket szórakoztat fel, mint a tömegből kilógó, csupa feketében öltözött, nagy kalapos gengszter, de kendőzetlenül feltárja a közeg brutalitását is. A képek vágása zseniális, sok esetben nem látunk, csupán sejtünk, a feszültséget pedig humorra oldják. Méghozzá mesterien, ha engem kérdeztek.

Robert De Niro egy igazi régi vágású maffiózót alakít, régimódi értékekkel, mint például: mindig hatásosabb egy udvarias kérdés fegyverrel a kézben. Nem tudja, talán nem is akarja levetkőzni a múltját, és bár az nem derül ki, miért dobta fel a kedves ismerősöket, ízig-vérig gengszter maradt, akinek az értékítéletét örökre megváltoztatta a gyerekkora. A család fontos, a legfontosabb, de azonkívül mindenre van mentség, feloldozás. 

Michelle Pfeifer a klasszikus olasz anya. Szereti a gyerekeit, vezeti a háztartás, kitűnően főzz, és szép is, de az elmúlt évek az ő lelkiismeretének sem tettek jót. Robbanékony, erős, el kell bírnia egy ilyen családdal. 
És ha megengedtek egy magán véleményt, Pfeiffer még mindig gyönyörű.Tudom, hogy ez genetika is, de valahogy így kell elegánsan megöregedni. A szarkalábaitól, a szája körüli ráncoktól egyszerűen csak szebb lett, mert a kifejező tekintetének tükrében minden lényegtelen.

Tommy Lee Jones egy kiöregedő FBI ügynök, aki belefáradt, hogy újra és újra költöztetnie kell a családot, hogy folyton baj van velük, hogy semmi sem megy terv szerint. Ráadásul ez olyan szinten látszik az arcáról, sugárzik a tekintetéből, hogy beleborzongtam. Ahogyan az ügynök és a maffiafőnök egymásra néz, abban benne van minden. A gyűlöletet, a színtiszta utálat és valami furcsa, megmagyarázhatatlan kapcsolat. Az ügynökök már olyan mélyen beépültek az életükbe, már már állandó és biztos pontot adva, ahogyan ilyen kaliberű emberek között normál esetben lehetetlené lenne. Zseniálisak voltak a srácok. 

És ez igaz a gyerekekre is(John D'Leo és Dianna Agron ). Hozzászoktak egy élethez, az erőhöz, máshogy nevelkedtek, másokat láttak odahaza, nem csoda, hogy a problémamegoldásuk is egyedi. Ráadásul íme egy film, amiben a testvérek nem gyilkolják egymást.

Már többször beszéltem róla, nagyon szeretem a gengszteres filmeket. Mindegy, ki és melyik oldalon áll, nem számít, hogy papíron ki a jófiú, legyenek benne fegyverek, erőszak, gengszterek, valami a békebeli betyárbecsületből, de az sem baj, ha csak a kendőzetlen kegyetlenséget tárja fel, egy fix, nálam már 7 pontról indul. Ha ehhez még hozzáadjuk ezt a csapatot, máris felugrik 8-ra, pedig még egy kockát sem láttam belőle.

A legkülönösebb, hogy nem csak megtartotta, hanem felül is múlta az elvárásokat. A Red-hez hasonlóan ez a film sem vette túl komolyan magát és már már trendként követe A feláldozhatók filozófiáját is, miszerint végy egy unalomig ismert témát, emelj ki belőle mindent, ami jellemzi, locsold meg egy csavarintás humorral, áztasd akcióba, és ne feledkezz meg a drámáról sem. Na azért kell ehhez a most születendő új akcióműfajhoz sok jó színész. 

No meg Martin Scorsese, mint exkluzív producer. Szemfülesek kiszúrhatnak össze,- és kikacsintásokat, ez sem véletlen. Nincs ebben a filmben semmi, ami véletlen lenne. 

Az elejétől végéig nevetettem, miközben egy pillanatra sem tűnt el a gondolataim közül, hogy ez egy komolyan brutális film, tökéletes karakterekkel. Afféle Nagymenők folytatás modernizált köntösben, és az utána jelenetekre koncentrálva. Ehhez persze ismerni kellene az említett filmet, de aki nem látta se búsuljon, kimarad ugyan egy belsőpoénból, a film mégis tökéletesen élvezhető marad.
Még ha valamit nem is látunk, attól még tudjuk, ott van, és erkölcsileg semmi, de semmi nem menti meg az elkövetőket. Fura kettősség ez, de meglepően élvezetes kombináció, ami miatt határozottan indokolt az a 16-os karika.

Luc Besson megint nagyot alkotott. Nem kell őt szeretni, lehet szidni az elkommerszesedésért, de ha valaki nem tud ennyit letenni az asztalra, az inkább csak menjen ki a moziból, sőt ne is vegyen jegyet. Hagyjon engem nyugodtan szórakozni. 

10/10